Happy End (2017) 69% 17★

Úgy vártam ezt a filmet, mint hülyegyerek a mikulást, talán nem kellett volna ennyire lelkesedni, de ha a 75 éves Haneke ilyen címmel rendez, az valami jelentőségteljeset sugall.
A film tekinthető egy életmű összegzésének, amennyiben szinte minden filmjéből idéz: a Benny videokamerájától kezdve A zongoratanárnő perverz szexuális fantáziáján át az Ismeretlen kódbeli bevándorlókig minden lényeges Hanekei motívum felbukkan, nem túlzás azt mondani, hogy a film kvintesszenciája mindannak, amivel Haneke valaha foglalkozott. Innen nézve nem is róhatunk föl neki semmit, ha csak azt nem, hogy a tökéletesre vitt papírformát hozza. Szenvtelen, távolságtartó kamera, szerethetetlen karakterek, mozaikszerű cselekményszálak, a szokásos burzsoá miliő, hideg, steril, objektív stílus, nem magyaráz, de meglehetősen kegyetlenül ítél spoiler
Kipróbálnám, milyen lehet ezzel a filmmel az előzmények ismerete nélkül találkozni – így azonban a nyelvemen van, hogy számon kérjem rajta az eredetiség hiányát, ami nagy butaság lenne, mégis kicsit úgy érzem, felesleges ez a film. Ezt már minden szögből láttuk. És ezen az sem változtat, hogy tényleg szinte tökéletes, hogy hihetetlenül precíz (megérne egy hozzáértő elemzést képkockáról képkockára), és igazából egészen kiváló alkotásról van szó.

„Nem szeretsz te senkit. (…) Nincs ebben semmi tragikus.”

Körülbelül így él Haneke filmjében a francia arisztokrata család, vegetálva, a végsőkig kitartva, elhárítva magától a külső fenyegetéseket, mint egy húsevő növény. („Csak nem akarok intézetbe kerülni!”) A dolog iróniája, hogy ez a védőbűbáj a család azon tagjaira is hat, akik nem kérnek ebből az életvitelből, ezekből az értékekből. Sem az unokának, Pierre-nek, sem a szenilis/alzheimeres nagyapának nem sikerül ez, mert az agilisebb családtagok mindig készséggel „megmentik” őket.
Ők viszont mennek, mint a buldózer, mögöttük letarolt házastársak, meg az elsimított üzemi balesetek és a kutyaharapások áldozatai.
A sok-sok generációs énközpontúság, a képmutatás, a minden eszközt megragadó túlélési ösztön, a szeretethiány és az elhanyagolás pedig szükségszerűen szocio-/pszichopata, vagy tehetetlenül vergődő „felesleges ember” családtagokat „eredményez”.
És mégis, a pszichopata kislány és a szuicid hajlamú nagypapája eljut a kötődés pillanatáig, ami egyszerre megható és valami egészen iszonytatóan morbid.
Falhozütős a film fekete humora, aki erre fogékony, annak mindenképpen ajánlom. (Külön érdekes az okostelefon-kamerás keretbe foglalás.)