Get Mean (1975) 20% 1★

Következő köröm Tony Anthony western-életművével a pokol mély bugyraiba vezetett, már ami a filmgyártást illeti. A Get Mean joggal lehetne minden idők egyik legrosszabb filmje, immáron ugyanis az alkotni vágyást és a filmezés kényszerűségét (mint a Youtube-videósok és influencerek esetében) felülírja az önkritika hiánya és a túlságosan messzire szaladt, kontroll nélkül hagyott kreativitás.

Gyakran tapasztalni, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek filmesei olykor mai fejjel már gyermeteg koncepciókat valósítottak meg a vásznon – csupa olyasmit, ami 15 éves kor felett már nem nagyon jut normális ember eszébe, alatta viszont veszettül szórakoztatónak tűnik. A Get Mean esetében nekem is el kell ismernem: ha ott lett volna gyerekkoromban a VHS-eink közt, talán most is nosztalgiával átszőve írnám róla a mentegető négycsillagos értékelést.
De bizonyos szempontból nem is szorul az én mentegetésemre ez a film. A Get Mean van akkora hülyeség, hogy az már jó legyen (de ez ugyebár nem nagy dicsőség). Alapötlete szerint a főhős egy döglődő lovon, vélhetően valamiféle magasabb rendű erő közbenjárására megérkezik egy kihalt szellemvárosba (a vadnyugaton vagyunk!), ahol titokzatos alakok felbérelik őt, hogy vigye a világszép hercegnőt haza Spanyolországba, ahol barbárok törnek az ország békéjére. Nyomban eztán megjelenik a vadnyugati kocsmában egy viking(!), meg néhány kékkabátos-bilisisakos-csíkos inges fullajtár, akikkel a főhős jó kedélyű country zenével a háttérben leszámol, majd indulnak is Spanyolországba…
Gondolkodás nélkül felcsaptam erre a mozira a fantasy címkét, ugyanis nyilvánvaló, hogy nem ebben az univerzumban játszódik a cselekmény. A barbárok középkori törökös-magyaros viseletben feszítenek, van itt amúgy viking is, a képzeletbeli Spanyolországban épp kisköltségvetésű Trónok harca remake forog, a tizenkettediktől a tizenkilencedik századig mindenütt is vagyunk időben, miközben a sztori eredeti ötletéért is felelős Anthony hobbi-szinten hozza az Idegen misztikus, gyakran elgyepált, de végül mindig gondosan bosszút álló és győző alakját. Rémisztő belegondolni, hogy tíz évvel vagyunk az igenis jól sikerült A Stranger in Town után, és ő annyira látványosan küzd az imidzse fenntartásáért, hogy már kreatív ötletek terén is hülyeségig burjánzanak benne az összeszedetlen tervek, elképzelések, pillanatnyi fellángolások.
Egy visszatérő rosszfilmes bántó-faktor is felmerül itt, ami miatt mégsem tudom a mozit odarakni a fent említett „annyira rossz, hogy már jó” kategóriába. Technikai szempontból a kivitelezés, a filmezés minősége, példának okáért egy-egy jelenetben a kamera valóban művészi színvonalú beállítása, némely szereplő játéka jelzi, hogy nem volt ez az egész értékelhetetlen szemétnek predesztinálva – sőt, Anthonynak egy normális sztorin kívül mindene rendelkezésre állt egy hagyományos spagetti-western, vagy egy vadnyugati környezetből intelligensen kitekintő western leforgatásához. Reményeim szerint neki ez az egész barbáros/ál-középkori fantasy közeg talán csak azért kellett, mert tudta, hogy a külsőségekkel és hívószavakkal a felszínen jobban el lehet majd adni a mozit – ha nem, és komolyan gondolta a dolgot, nagyot csalódom*.

Ez a film nagyon nem sikerült – jóval azelőtt halott volt, hogy egyetlen betűje leírásra került volna. El kellett volna engedni a látomást.

*Sajnos a nosztalgia által megszépített, és egyébként hasonlóképpen nagyon szépen filmezett, kegyetlen eltalált hangulatú A négy koronaékszer titka arra utal, hogy utóbbi esetről kellene beszélnünk…