Free Solo – Mászókötél nélkül (2018) 31

Free Solo
100' · amerikai · dokumentumfilm 12

1 díj · 0 jelölés

Alex Honnold a világ egyik legjobb és egyben legmerészebb sziklamászója, aki élete kockáztatásával – családja és barátai tiltakozása ellenére – biztosítókötél nélkül vágott neki az El Capitan 900 méteres gránitfalának. A Yosemite Nemzeti Parkban található, szinte függőleges sziklafalat sokan… [tovább]

angol

Szereposztás

Alex Honnold
Tommy Caldwell
Jimmy Chin
Sanni McCandless
Hirdetés

Kedvencelte 4

Várólistára tette 26


Kiemelt értékelések

desertangelable 

Mondjon bárki bármit, nekem végig izzadt a tenyerem a film alatt. Nekem tetszett a film felépítése, mert gyakorlatilag egy teljesen antipatikus embert sikerült elfogadtatnia és megértetnie velem. Szépen lassan, de sikerült bemutatnia, hogy miért lett ez az ember olyan, amilyen. Tulajdonképpen még most sem tudom, hogy idióta pszichopatának vagy követendő példának tartsam, aki igazán éli az életet és nem csak beszél róla, de hajlok az utóbbi felé.
Alex tökéletesen tisztában van azzal, hogy mennyire veszélyes az, amit csinál és azzal is, hogy ha egyszer majd lezuhan akkor lesz aki sajnálni fogja és lesz, aki azt fogja mondani, hogy megérdemelte. Mert az, hogy egyszer le fog zuhanni szinte biztos, a kérdés inkább az, hogy mikor. Ezek az emberek nem nagyon tudnak kiszállni ebből a játékból, mert ahogy a film is bemutatja, gyakorlatilag csak ez a fajta hazárdjáték vált ki belőlük érdemi érzelmet. Ha már itt tartunk számomra Alex gondolkodása teljesen érthetővé válik a film végére, arról nem is beszélve, hogy azt minadnannyian tudjuk, hogy egy kicsit defektesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyen fába vágja a fejszéjét. Viszont azt sosem fogom megérteni, hogy Sanni – akinek Alex egyértelműen megmondta, hogy sosem választaná a mászás helyett, tőle aztán ha ott van ott van, ha nincs, nincs – miért teszi ki magát ennek. Számomra ő egy kicsit szánalmas ebben a játékban.
Az operatőri munkába lehet, hogy bele lehet kötni, de nekem nem volt hiányérzetem a fényképezés terén, talán valóban lehetett volna egy kicsit hatásvadászabb egy-két snitt, de én így is izgultam rendesen. Érdekes egy élet ez és annak ellenére, hogy bennem is van egyfajta kettőség atéren, hogy mennyiben fér bele a free solo filozófiájába a folymatosan forgató stáb jelenléte, valahol mégis hálás vagyok ezért a megoldásért, különben most nem láthattam volna ezt a filmet és ezeket a félelmetes, de gyönyörű képeket, amik azóta is borzolják a fantáziámat.

annagramma 

Ez sajnos egy kalap szar: dokumentumfilmnek dráma, drámának együgyű és nevetséges, mászós filmnek pedig .. hát, szintén szar.

2 hozzászólás
strangelove 

Sportfilmként szerintem egyértelműen bukás. Az alkotók állhatatos szorgalommal, kivételes következetességgel vonnak ki minden adódó feszültséget a filmből. Pedig. Pedig, lehetne min izgulni, van néhány elképesztő snitt, de a vágás, a plánozás konzekvensen feloldja. Hogy képesek a legélesebb helyzetre nagytotált vágni? Pláne digitális ábrát, berajzolt útvonalakkal és adatokkal? Minek másznak fel kamerával, minek filmeznek a leglehetetlenebb szögekből, ha aztán semmit nem kezdenek vele? A zenehasználat terén is különös érzékkel nyúlnak mindig mellé az alkotók. Ezen talán a legkönnyebb lemérni a rátermettséget.
A Free Solo ugyanakkor bemutatja korunk hősét, aki meglehetősen emlékeztet a ’90-es évek jellemző karakterére, Patrick Batemanre. Alex Honnold is érzelemmentes, kiüresedett pszichopata, aki csak extrém helyzetekben képes azt érezni, hogy él. Emberi kapcsolatai felületesek, viszonyai lazák. Innen nézve remek, bár keresetlen metafora lehetne a biztosítás nélküli, magányos mászás. A film egyébként a korszellem lenyomata: teljesítménymániás (a teljesítményt csak rekordokban, számokban meghatározni képes), individualista, versenyző, narcisztikus.
Egy csúcsformában lévő Werner Herzog talán remekművet alkotott volna, egy National Geographic produkciótól nagyjából ennyit lehetett várni. Bátran ajánlom szívbetegeknek is a filmet, nem fogja őket felzaklatni.

StAngela

Most páran valószínűleg utálni fognak, de azt kell mondjam, hogy nekem lényegében tetszett.
Igen, a kamerakezelés borzalmas, a veszélyes és ezáltal izgalmas részeknél jó lett volna ha ráközelítenek Alexra. Ha szakmailag nézzük nem túl igényes munka, de ha emberileg, akkor mindjárt megértjük miért döntöttek amellett, hogy így veszik fel a mászását.
Nekem kifejezetten tetszett, hogy megismerhettem a gyerekkorát és ezáltal elrendezhettem magamban miért vált ilyen fura, végletekig koncentráló és ezáltal szinte teljesen érzelemmentes figurává. (Nevezzetek őrültnek, de meg tudom érteni őt!)
Érzelmi megnyilvánulás alig volt a filmben, még a stáb is mintha megfagyott volna belül a felkészülés és forgatás idejére. Sanni volt az egyetlen, aki valami életteliséget vitt a dologba, valami hihetetlen módon emberit. (Azt hiszem valahol pont egy ilyen emberre van szüksége az Alexhoz hasonlóaknak.)
Ami a látványvilágot illeti, nos egész jó felvételek készültek a hegyről, bár be kell valljam én inkább a környező fák rengetegét bámultam és irigykedtem milyen jó már ezeknek az amerikaiaknak!
(Pedig amúgy java részük ki sem nagyon teszi a lábát a természetbe. :( )
Összegzésként azt mondanám, hogy nem egy szenzációs dokumentum film. Viszont.amit Alex Honnold véghezvitt az nem mindennapi és emelem kalapom. Nekem mindenesetre a kedvencem lett!

Evna

Nehéz kritikát megfogalmazni egy filmről, ami valakinek az életművéről és az annak érdekében tett hihetetlen erőfeszítéseiről szól.
A legnagyobb problémám az volt, hogy sportfilmnek kevés szó volt benne magáról a mászásról objektíven, személyes életútfilmnek viszont kevés volt a személyes részlet, infó, megnyilvánulás.
Utóbbinak egyik akadálya egyértelműen a „főszereplő”, Alex Honnold, aki végtelenül gyakorlatias és bizony vannak érzelemkimutatási (vagy -megélési) problémái. Ebben a filmben azt követhetjük nyomon, ahogy a 2008-ban elhatározott célját, miszerint kötél nélkül megmássza a Yosemite Nemzeti Parkban lévő El Capitant, tervszerűen, lépésről lépésre megközelíti, majd végrehajtja.
Valószínűleg sokan vannak a nézők között, akik azt boncolgatták volna részletesebben, hogyan lett Alex az az ember, aki lett: látszólag érzelemmentes, számokban és kockázatban gondolkodó, szenvtelen férfi. Ez is érdekes, el lehet rajta gondolkodni, de mint megoldhatatlant én viszonylag gyorsan félretettem és sokkal jobban A. gyönyörködtetett a képi világ – egyszerűen felülmúlhatatlan szépségű tájakat és felvételeket láthatunk különböző szögekből, hiszen profi hegymászó-stáb követi nyomon a felkészülést B. érdekelt az, hogyan készül valaki arra, hogy megmássza a világ egyik legnehezebb falaként számontartott El Capet. Bármeddig el tudtam volna hallgatni-nézni azt a részt, mikor Alex arról a hat szakaszról beszél, amelyet legnehezebbként tart számon és melyektől fél: ahogy elmeséli, hogy egy kb. 3 méternyi szakaszon mikor hogyan kell kapaszkodnia, fogást váltania, mik a nehézségek és hogyan bukhat el. Számomra már az is újdonság volt, hogy ez nem úgy történik, hogy valaki (aki nyilván gyakorlott) odamegy, ránéz és megmássza, hanem 9 évnyi szervezés, tervezés és gyakorlás után, akár többször menet közben feladva jut el a végső, szenzációs teljesítményhez.
Ami egy kicsit fura szájízt ad a dolognak, az a dokumentumfilmségéből is fakad: a szereplők néha nem túlságosan átélve fejezik ki érzelmeiket, vagy kicsit mókásan túldramatizálják. Én ezt nem annak tudom be, hogy ezek az érzelmek nem valósak, hanem annak, hogy ők nem színészek, hanem hús-vér emberek: hegymászók, akik hozzászoktak, hogy a barátaik meghalnak, ha valamit nem jól csinálnak, és hogy elnyomják a pillanatnyi érzelmeiket, különben ők is meginoghatnak.
Közben egyébként nagyon érdekes kérdéseket is felvetnek a filmben: hogyan hat a stáb a mászásra; ki hogyan méri az élet értelmét és ilyesmi.


Ha tetszett a film, nézd meg ezeket is


Hasonló filmek címkék alapján