Elszámolnivaló (2020) 75% 4★

Én ezt nagyon élveztem. Már maga a miliő – s annak hangulata – zsongasztó volt, ez a bizonyos ["típusú"] büfé pedig számtalan emléket idézett meg bennem. Már-már sóvárgást csikart elő, hiszen valóban rengeteg kellemes / szép dolog köt össze engem ezzel a bizonyos helyszínnel. Igaz, nem mindig pontosan egy időben, nem is mindig pont egyetlen helyen, hanem elszórva, ám nekem mégis „bázis”.
Aztán a környezet után ott a korszak. Igaz, ebből vizuálisan túl sok nem érződik, viszont amennyi igen, az olyan jóleső!… Csak hogy egy feltűnőbbet említsek: Interpress Magazin! (Azt annak idején én is sokat lapozgattam.)
De akkor térjünk is rá a tárgyra / témára / filmre / konfliktusra. Élveztem. Ahogyan azt is, mennyire nehéz igazságot tenni egy ilyen helyzetben. A mai napig óriási dilemmák keringenek efféle ügyekben a közéletben, vagyis, hogy ki miért vállalta ezt, és, ha vállalta, akkor becsülettel is csinálta, vagy csak pusztán álbecsülettel… Én hiszem, hogy ezek a „szervezett sorsok” sem egyformák. Itt is az embert kell nézni, sosem a billogot.
Emiatt is voltam kissé tanácstalan, hogy kinek adhatnék itt igazat. Na és Sári? Ez is egy amolyan két szék közti eset, csak itt nem a pad alá pottyan a dilemmázó, hanem rá az egyik székre. Aztán az vagy kibírja a súlyát, vagy nem… (A másikat meg kiteszik lomtalanítás címszó alatt a kuka mellé, aztán vagy a szeméttelepre kerül, vagy egy gubishoz, aki lát benne fantáziát és felkarolja, hogy aztán új fényében ragyogva ismét közkinccsé tegye.)
Ami engem illet, én egyik félre sem tudtam haragudni ennyi infó alapján. Annyi minden bújhatott meg a háttérben, botor dolog is lenne ítélkezni. Ugyanakkor záros határidőn belül – kisjátékfilm lévén – főhősnőnknek döntenie kell. És, hogy így döntött… Én elfogadom. (De azt is elfogadtam volna, ha…)
Ami mellett viszont nem tudok elmenni szó nélkül: egy kicsit olyan volt nekem ez az egész – mindezeken túl –, mint egy ízes, görög tragédia. A vizsgadarab sem lehet véletlen, azt hiszem… Sikerült is párhuzamot vonnom az ókori Mester művével, szóval, így tán még inkább ötletes az a fajta kis összemosás, amit Szentgyörgyi Bálint csinált. (Plusz megint kedvem lett Dogma-filmet nézni, úgyhogy elő is fogom venni a Premier (2006)-t szerintem hamarosan. Most érzem megint azt a fajta… „Jó pillanatot” magamban, ami ahhoz kell, hogy élvezni tudjam. Irány hát a Nemzeti Színház spoilerbüféje, újra!… Juhhéééé!…)