Életünk legszebb pillanatai (2008) 78% 5★

Hihetetlenül felhúzott a film. Tudjátok, mi idegesített a legjobban? Női főszereplőink egy hatalmas megmérettetésre készültek és kaptak bármi támogatást a férfiaktól? Nem. A nő feladata, hogy belátó és megbocsátó legyen, pedig a mozi jelentős része arról szólt, hogy a férfi hogyan cseszte el. De a nő vágjon ehhez jó képet és kaparja össze a sz*rt.
A két segédedző borzalom. Az edzői poszton is úgy néztek Hjegjongra, mint egy darab sz*rra, ami csak romlott, mikor játékos lett belőle.
Képtelen ezt felfogni az agyam.
És amikor az archív felvételen a végén az edző elkeseredetten mondja, hogy ez után a dicsőséges menet után a játékosok egy részének gyakorlatilag nincs hova hazamennie, az végleg betette a kaput.

Igazából nem nagyon érdekelt, mert nem szeretem a kézilabdát – csak Jusin miatt szemeztem vele, de hát ugye: kézilabda. Egyáltalán, a sport-filmeket nem szeretem, mert mind egyforma: a hős(sök) mindenféle sablonos fejlődésen keresztül menve, rengeteg lemondás árán egy végső heroikus küzdelemben elnyeri(k) a hőn áhított győzelmet/kupát/aranyérmet.

De ez a film!!! Hát ez nem ilyen.

Igaz, messze nem tökéletes, és van minden, ami egy sportfilmre jellemző: edzések, konfliktusok, fejlődés, stb. A csapatnak nem is nevezhető bandából szépen egységes csapattá válnak, az edző is velük változik és a csapat részévé válik, és mindez nagyon szívszorító, néha mulatságos vagy tanulságos – de a végén nem nyernek. NEM SPOILER, ez egy valós történet, mindenki tudja, hogy az olimpiai döntőt 2004ben elveszették.

És bár végig tudtam, hogy veszítenek, mégis úgy izgultam, annyira-de-annyira nagyon, hogy amikor tényleg vesztettek, akkor eltört a mécses. Az az utolsó lövés olyan elképesztő módon van megrendezve, hogy az ember levegőt sem tud venni a döbbenettől, és utána jön 3 eredeti pályaszéli rövid nyilatkozat… és erre nincsenek szavak…