Éjféli gyors Lisszabonba (2013) 80% 53★

Érzelemmel telített, elgondolkodtató film, ami nem rohan sehova.
Egy könyv, és leginkább a benne lévő gondolatok életről, halálról és szerelemről, indítanak útjára egy tanárt, hogy egy negyven évvel ezelőtti történet szálain keresztül újraértékelje az életét.
Nah jó, én ebbe a filmbe beleszerelmesedtem… meg főleg Amadeu gondolataiba legalább úgy, mint Jeremy Irons, csak annyi különbséggel, hogy én nem tehetem meg, hogy felülök egy éjféli gyorsra Lisszabonba, és majd lesz valami… Viszont rengeteg mindenen el lehet merengeni, amit feldob ez a film… és nyilván a könyv is, amit be kell szereznem, hogy olvashassam…

Ádámtól és Évától kezdem… (spoilert átugorva a filmről is lesz szó) spoiler
Átlépve a fenti bosszúságon, hogy a stáblistán nem annak a neve van, akinek kéne, nagyon tetszett a film. Szeretem, ha egy könyvadaptáción látszik, hogy valóban könyv az alap. Nem a látványos, azonnal odatolunk egy karaktert a néző szeme elé és már mindent lehet róla tudni, hanem szép aprólékosan, „oldalanként” mutatták be őket. Mindenki a helyén volt, a helyszínek is lenyűgözőek voltak, az időben való ugrálás sem zökkentett ki a történetmenetből.
Keserédes történet, amibe nagyjából mindent belesürítettek, amiről az élet szól.

Félve fogtam neki. A leírás alapján cseppet unalmasnak hangzik, de egyáltalán nem az.
Raimund Gregorius szerepe abszolút Jeremy Irons-nak való, tökéletesen hozta a karaktert.
Két idősíkon játszódik, ami nem kis pluszt ad a történetnek, Tetszik, hogy rejtélyes a sztori és folyamatosan csepegtetik az infót a kedves néző számára és a végére teljesen összeáll a kép, nincs megválaszolatlan kérdés, mert minden szemszögből látjuk a történteket.

Jó film, és Jeremy Irons nagyon jó benne.
Ugyanakkor semmi különöset és többet nem tudok most, két nap elteltével mondani róla.

Jobb lett volna normális idősík, mert így nekem eléggé egybecsapott hatást keltett. Sok időbe telt, mire mindenkit azonosítottam, mert nem vagyok portugál..Jeremy Irons jó még mindig, szegény Christopher Lee is szerepelhetett volna többet.. Idegesítő volt a vége. Elkeseredtem, kissé befordító a film..

Nem tudtam még az első berni képsorokból, hogy mire is számítsak, de aztán a véletlen a profot Portugáliába sodorja. Amadeu de Prado élete, a film drámaisága és a portugál szélsőjobbos diktatúra eddig nem találkozott az érdeklődésemmel, de a történet erre abszolút megfelelő volt. És hogy Jeremy Irons maradt-e Lisszabonban, arra nem kaptunk választ…

Megint egy veretes csalódás. A regény évek óta a kívánságlistámon van, de mivel hiánycikk, esélytelen volt beszerezni. A napokban karcolták a molyon, hogy jön az új kiadás. Na addig örültem, amíg a borítót meg nem láttam. Ma pedig délelőtt kapóra jött a tévéadás, így nem volt kérdés, hogy inkább előbb a filmet nézzem.

Raimund középiskolai tanár, átlagos napján rosszul alszik, ő ébreszti az órát, önmagával sakkozik egyet (be is szól a fehérnek), aztán teázik, kicsit dolgozatjavít, és elindul az iskolába.
Na de ezen a reggelen már a teaivásnál megakad a tű, mert beletölti a forró vizet a bögrébe, és beletenne egy teafiltert is, de üres a doboz. Körkérdés: ki mit tesz ilyenkor? Én eltekintenék a teázástól, de Raimund kreatívabb, márpedig ő teázni fog: az előző reggeli szottyos filtert kikapja a kukából, berakja a bögre vízbe, és elcuppogtatja a teáját. Szóval bocsánat, de ettől a pillanattól én őt egyszerűen bolondnak nézem, és fogadnék, hogy ez itt egy rendezői eszköz, ezzel van elintézve az egész út haszontalansága: „bolond a bácsi, ezen az egészen nincs mit csodálkozni”.
A sztori: spoiler
Amadeu sztorija számomra egyértelműen politikai állásfoglalás, közte annak a kritikájával, hogy a portugálok mennyire nem akarnak szembenézni a salazaros évtizedekkel. Én nem vettem észre olyat, hogy Raimund bármilyen felfedezést is tett, bármi is lecsapódott volna benne. spoiler

Olyan közepes film, nem fogott meg benne semmi igazán, de nem is volt annyira érdektelen / alacsony minőségű, hogy kevesebb csillagot adjak. A lisszaboniak ellenállása ugyan kicsit rövidre volt zárva, ahhoz képest, hogy Amadeu milyen szerepet töltött be közöttük, pedig azt még elnézegettem volna. Maga a helyzet viszont ismerős, mikor annyira hozzád szól egy könyv, hogy legszívesebben felkutatnád az írót magát is. Raimund mondjuk kicsit túlzásba esett, és nem is túl reális, hogy ilyen szívélyesen fogadták az író rokonai, de ha nem így van, nem lett volna film, úgyhogy… végeredményben semmi extra ez a sztori, de egyszer nézhető.

Az ilyenre szokták mondani, hogy Jeremy Irons jutalomjátéka, és lejátszik mindenkit a vászonról. Ezen csak annyiban kell módosítani, hogy minden szereplő kiváló. Egyetlen apróság zavart meg: a portugál doktor felbukkanásakor nem értettem, hogy kerül Vona Gábor a stábba. De egyrészt erről Jack Huston nem tehet, másrészt meg Vona Gábor is kiválóan játszik, úgyhogy ez sem okozott komolyabb zavart. Jeremy Irons meg aztán tényleg igazi öregedő latintanár, akit kizökkent a kerékvágásából egy váratlan esemény. Aki átélte már az izgalmat, amelyet egyetlen könyvben felejtett papírcetli vagy a buszon elkapott beszédfoszlány okozott, és amely az internet segítségével világgá űzte, hogy a kis nyom köré építhesse a történetet, az megérti a tanár urat Lisszabonba hajtó erőt. Engem nagyon kíváncsivá tett, és örültem az újabb és újabb adalékoknak. Ahogy a régi történet egymástól szétszakított szereplői a kíváncsi turistán keresztül velünk együtt ismerik meg az általuk nem sejtett részleteket. Meg persze a Marcus Aureliusszal startoló professzornak is szurkoltam, hogy ne kelljen a sztoába beleszürkülnie. (Az mekkora szöveg, hogy a volt felesége felhívta, vigye már el a könyveit a garázsból, mert az új pasija oda akar parkolni.) Értem én, hogy a felgöngyölített sztori nem eget rengető. Meg amint azt @Little_Monster szóvá is tette, egy adott ponton már kifejezetten idegesítő is, ahogy a dolgok alakulnak, de engem ez a Saramago-regényt idéző történet megfogott, kíváncsivá tett, és bár eszembe jutott, hogy 9 csillagot adok neki, de minek okoskodjam, ha a szívem hangosan tízest követel. És akkor még a gyógyszertár előtti teret, a Praça David Leandro da Silvát bele se számítottam.

A könyvből felolvasott részek határozottan tetszettek. Néhol kicsit szájbarágós volt ugyan, és egy idő után vártam volna, hogy ha már filmet nézek, akkor képi eszközökkel is mutassák már meg, ne csak felolvasva halljuk a leírtakat, de ez elmaradt. Számomra végig nagyon ambivalens volt, hogy ugyanaz az Amadeu írta a könyvet, akit megismertünk, mintha két külön személy lett volna. Gondolom főszereplőnk alteregója volt ez, aki szintén leélt egy életet úgy, mintha nem is az övé lett volna.
A filmet és a főszereplőt beindító jelenet és maga a könyv nagyon jó ötlet, ott még érdekesen is alakulhatott volna a történet. Aztán ahogy egyre előrébb haladt a két idősíkon a cselekmény, úgy merült fel bennem, hogy mi is mozgatja a főszereplőt? Miért olyan fontos neki az egész forradalom és Amadeu karaktere? Amilyen jól indult, a közepe fele sajnos annyira leült a történet. A végkifejlet pedig egyenesen idegesített. Ennyi filozofikus gondolat és elvárt mennyiségű bonyodalom után így legyen vége a szerelemnek?! Egy mondvacsinált indokkal elvágják az egészet, még mielőtt elkezdődött volna? Akkor mi értelme volt az egésznek? Harcoltak egymásért, hogy mikor végre elérték a célt, egy vállrándítással úgy döntsenek, mégsem kell. Sajnos több ilyen félbehagyott és semmihez sem köthető szál is volt, mozaikossá tördelve az élményt, ami pedig lehetett volna jó is.