Danganronpa: The Stage (2016) 85% 2★

Határozottan jól sikerült. Pedig nem egyszerű alapanyag, nagyon sok benne a buktató kezdve attól, hogy eleve elég egyedi stílusú a játék is, és eleve kicsit túl van játszva, egészen odáig, hogy egyébként nem történik benne sok minden, csak diákok nyomoznak, szavaznak, és jobb napjaikon beszélgetnek. De nagyon ügyesen, kellően abszurdan oldották meg. Néha komolyan összeszorult közben a szívem, és bár nagy dilemma volt, megnézzem-e (ezzel lespoilerezve valamennyit a játékból), nem bánom, hogy úgy nézhettem, hogy még értek meglepetések.
Hongo Kanatának végre sikerült adni egy szerepet, ami méltó ahhoz, amennyire tehetséges színész a srác. Már azzal megnyert, amit az AoT live actionben produkált (aki egy annyira gyenge filmben, kihozza a maxot a szerepéből, az valószínűleg jobb körülmények között brillírozni fog), de itt tényleg egy életre kelt Naegi volt. Bolond, hormonvezérelt kamaszsrác, ha épp annak kellett lenni, de újra és újra megcsillogtatta az intelligenciáját, és idővel tényleg fel lehetett ismerni, hogy ő a ragasztó, aki összefogja a csapatot és tartja bennük a lelket. Nagyon jól állt neki a szerep. Okamoto Rei ugyancsak kiváló Kirigiri volt, tudta hozni a szükséges fapofát és komolyságot, de egészen érzékennyé vált, ha arra került a sor… a Junko Enoshimánk pedig teljesen meg volt őrülve, és látszott, hogy minden pillanatát élvezi.
Az egyetlen, akivel kapcsolatosan volt némi kifogásom, az Byakuya. Ő valahogy nekem kilógott a sorból, lehet azért is, mert ha el akarom képzelni a karaktert élőben, akkor instant Kitamura Ryou, vagy hasonló kisugárzású ember ugrik be, tehát egy nagyon hosszúkás arc, kicsit unott alapkifejezéssel, és egy nagyon pálcika alkat. Aztán viszont rájöttem, hogy egyrészt Byakuyának egy égimeszelőnek kell lennie, olyan embert pedig eleve nem könnyű találni Japánban, másrészt a srácnak azért kell egy kiállás és egy kontraszt Naegivel… ezt pedig igazából nagyon szépen hozta a színész. Ha egy kicsit elengedtem, hogy nem így képzeltem el, rá kellett jönnöm, hogy ő is nagyon rendben volt.
Jól sikerültek a bemutatások is, a Monokumák táncai, az egész színpad stílusa: ahogy Naegi mozgott rajta, felnyíltak az újabb területek, kicsit ismét a játék stílusát idézte, mintha itt is a főhős szemszögéből látnánk. Voltak kisebb változtatások-rövidítések, de nem mentek az üzenet kárára.
Határozottan merem ajánlani. Ha egy érdekes nyomozós-death game sztorit szeretnél morbid humorral, jó karakterekkel, ügyes színészekkel színpadra állítva, akkor mindenképp jó választás.