Death Note: The Musical (2015) 70% 1★

Arra jutottam, hogy pont ugyanannyira fogom értékelni mint a japán musicalt, mert mértani pontossággal annyiban jobb egyes aspektusaiban, mint amennyiben rosszabb másokban. A történet még mindig ugyanaz, mint a japán musicalnél, ugyanazokkal a változtatásokkal az eredetihez képest (igaz, ezekkel kapcsolatban kicsit kevésbé vagyok morcos, mint elsőre… egyre inkább úgy érzem, hogy valahol nagyon erős üzenetet lehetett kihozni vele) – a zeneszerző szintén Frank Wildhorn, aki a Broadwayre tervezett változatot írta, sőt, a rendező is a japán Tamiya Kuriyama, tehát értelemszerűen történetben, színpadképben nincs nagyon nagy különbség. Az egyetlen, amiben nagy változások történtek, az a szereplőgárda, ezáltal a hangok, és a színészi játék.
Hangilag szinte teljesen jobb a koreai gárda. Volt pár nagyon ügyes énekes a japánoknál is (Rem, Misa, a Kakizawa Hayato féle Light), de itt a halálisteneket kivéve, akik annyira nem tudták lekörözni a másik csapatot, mindenki abszolút toppon van. Lightnak hidegrázósan jó hangja van, a fő szólója nagyon kemény, és egy hamis hangja nincs, de L is teljes mértékben egy szinten marad vele a duettjeik alatt. Misa pedig… hát, az I'm ready az egyetlen szám a japán változatban, amit pörgetni szoktam, mert annyira bosszant az az idol-hangulat, amit felidéznek vele… itt inkább az amerikai eredetihez hasonlított, és kifejezetten élvezhető. Illetve még ki akarom emelni a nyomozók dalát, mert csodaszép lett, teljesen érződött, hogy mindenki mennyire tépelődik, mit kész feláldozni. Nagyon jó zeneileg az egész – alapvetően nem vagyok oda a koreai nyelvért, de azt is pillanatok alatt megszoktam, mert annyira szépen hangzott.
Sajnos, ahogy írtam, a pozitívabb elemeket mértani pontossággal oltják ki a negatívumok – vagyis bár zeneileg sokkal jobb ez a gárda, játékilag ez már nem annyira igaz. Itt sem Hong Kwang-ho-ról beszélek – bár nem annyira szimpatikus és megnyerő figura, mint Kakizawa Hayato (aki a mai napig az egyetlen Light, aki nekem is szimpatikus volt kicsit), de határozottan jó kiállása van, nagyon hitelesen hozza a szociopatát. Viszont Kim Junsu nagyon gyenge L – és ennek most semmi köze ahhoz, hogy szőke, és kicsit se hasonlít a karakterre. Koike Teppei nagyon jól elkapta a figurát. Zakkant volt, de nem idegbajos, fura, kicsit taszító, de hosszú távon szerethető (jó, nála tegyük hozzá, hogy a színész kinézetre is olyan, mintha az animéből lépett volna ki a karakter – nagy, nagyon tágranyílt szemei vannak, és egészen pálcika). Kim Junsu pedig túlzásokba esik. A karakter folyamatosan olyan, mintha idegrángásai lennének, borzalmasan expresszív, és nem jó értelemben hátborzongató stílusban jeleníti meg. Azt hiszem, értem a koncepciót az egész mögött, de nem jól sült el. Soichirónak is, hiába van jó hangja, hiányzik belőle az a fajta alázat és szeretet, ami az eredeti karaktert jellemzi, és amit Kaga Takeshi zseniálisan visszaadott. Ryuk és Rem nem rosszak, bár Ryuk egy kicsit túl fiatal és túl bohóc, hogy igazán hiteles legyen, Remnél pedig bár nagyon szeretem a musicales jelmezét (tényleg nőies, fehér/világosszürke ruhája van, hosszú, fehér haja – gyönyörűen átadja, hogy ő egy anya karakter, egy női archetípus, és nem annyira félreérthető a neme, hogy a szinkron akár férfinek is nézheti), de itt egy kicsit túlzásba estek, mert nagyon szép a színésznő, nagyon légies a stílusa, annyira sem maradt hátborzongató, ami ahhoz kéne, hogy érezzük, azért mégiscsak egy halálistenről beszélünk.
Összességében… én személy szerint valószínűleg a japánt fogom előnyben részesíteni újranézéseknél, mert nekem jobban átadja a hangulatot. De a zenék miatt legalább a promóvideókat mindenki nézze meg, mert tényleg eszméletlen hangú gárdát szedtek össze. Jó kis feldolgozás, minden hibája ellenére.