Budapest, végállomás (2004) 77% 10★

Nem szeretem a drogos filmeket, de egy kihívás miatt most muszáj volt, hogy megnézzek egyet. Tősgyökeres pesti vagyok (ráadásul délpesti, ami nincs híján az efféle dzsankiknak), sajnos egészen kicsi korom óta találkozom a filmben szereplő hajléktalantípusokkal, akik nem erőszakosak, ha kéregetnek, ellenben a buszon, de főleg a villamoson lelkiismeret furdalás nélkül kizsebelnek.
Kövezzetek meg, de képtelen vagyok szánni őket, vagy részvétet érezni irántuk. Nem igaz, mikor azt mondják, hogy „de te is kerülhetsz ilyen helyzetbe”. Kerültem mély gödrökbe, lelki válságok, családi széthullás, és sajnos erőszak is, mégsem jutott eszembe soha, hogy akár egy füves cigit is elszívjak, vagy akár az, hogy bánatomban igyak. Soha. Soha-soha.
A drogosság mindig választás, gyenge emberi jellemvonás, akárcsak az öngyilkosságra való hajlam, de attól még választás.
Az meg külön hab a tortán, amikor valaki herkásan terhes lesz és függő csecsemőt hoz világra – na, kedves megmondóemberek: annak a gyermeknek hol volt a nagy választása erre az életre?!
Maga a film egyébként nagyon soft-ra sikeredett, aki valaha szerintem egy-két hetet is élt Budapesten, az ennél jóval cifrábbakat is láthatott már, feltéve persze, ha nem a Várnegyedben vagy a Rózsadombon élt, ahonnan a rendőrjárőr szedi össze a csöveseket, romákat, lomizókat, stb. marginális rétegeket.
Szóval a film sem egy nagy eresztés, az interjúalanyok meglepően normálisak ahhoz, hogy több éve rajta legyenek a szeren. Látszik rajtuk, hogy könnyű drogokkal kezdték, és most vannak masszív átállóban a herkára.
Mondjuk ez a fajta drogos még mindig nyugodtabb, mint a dizájnerdrogokon élő „enyém az éjszaka, de szép gádzsi vagy, adj már egy cigit, verem a pofádat a telefonért, kipattintom a kést a májadba” és a többi…

Az ilyen témájú filmek, dokumentumfilmek valamiért mindig lekötnek. Ezt nagyjából hét éve láttam először és azóta minden évben megnéztem egyszer.. Szerintem mondhatom rá hogy kultfilm. Annyira nyers és őszinte. Középiskolában kötelezővé tenném a megnézését.

Nem is tudom mikor láttam először ezt a dokufilmet. Talán tizenéves korom vége felé jöhetett velem szembe, mert akkoriban nagyon érdekelt maga a függőség illetve hogy lehet-e és milyen módon ezeknek az embereknek segíteni.
Azt hiszem ennek az elindítója apukám alkoholizmusa volt. Emlékszem milyen agresszívvá vált olyankor, mennyire kifordult önmagából.
A szüleim közötti napi szintű veszekedések, balhék voltak a gyerekkorom velejárói, így nem mondhatnám hogy szépen nőttem fel.
Ennek ellenére se az italra, se a drogokra nem szoktam rá. Káros szenvedélyem is csak a dohányzás volt hosszú évekig, illetve sajnos volt néhány öngyilkossági kísérletem.
Ez utóbbit nagyon sajnálom.
Előfordul, hogy az ember egy reménytelennek tűnő helyzetben találja magát, úgy érzi magára maradt a problémájával és hogy nincs megoldás. Mégis úgy gondolom, hogy nem szabad feladni.
Bele kell kapaszkodni minden egyes fűszálba (segíteni próbáló emberek, gyógyszeres kezelés, pszichoterápia stb.), mert lehetünk jobbak, tehetünk jót, élhetünk a magunk módján értékes életet.
Én a magam részéről egyik szereplőt sem ítélem el, hiszen nem tudom mi formálta őket olyan emberré amilyenek lettek. Egyébként pedig senki sem tökéletes ember, mindenki követ el hibákat.
Az egyetlen dolog ami minden embernek kötelessége, hogy felelősséget vállaljon a döntéseiért, a tetteiért és azok következményéért.
Ennyi. Remélem azért azóta jobb irányt vett a szereplők élete.