Amoodo Moreunda (2020–2020) 87% 11★

Szerintem nagyjából @Aprile leírt mindent az értékelésében a sorozatról:) Sztoriban mondhatnám valamennyire kiszámítható és mégsem. Alapvetően indulunk egy képből, hogy mi történhetett és ezt még többször és még többször fogjuk látni csak minden bónusz információval más és más szemszögből.
Ami ennek a sorozatnak irtó nagy erőssége a karakterei és a színészi játék. Ryu Deok Hwan miatt kezdtem el nézni, nem mondom mellékszereplő volt, de kicsit mégis. Bár remekelt a karakterében, az aggódó, kétkedő, esendő, de végül útját megtaláló tanár ♥ a három fiatal srác és a gondjaik, hogy mennyire fontos odafigyelni a gyermekeinkre, sokszor egy-egy rezdülés is fontos. Öröm volt látni, ahogy egymás után esett le mindegyik szívéről a hatalmas kő és nyíltak ki, mint egy rózsa. Mellékszereplők egytől egyig ott vannak. A rendőrcsapat, ahogy a gonosz csapat is (tegyük hozzá a zsaruknál a csaj kicsit idegesített:D) Ott volt Eun Ho anyukája, akit az ember az elején csak utálni és sajnálni tud egyszerre, de inkább utálni:P A főgonoszunkkal is hadilábon áll az ember, egyik oldalról segít, míg mégis látod a mézes mázas szöveg mögött, hogyan manipulálja az embereket. Kit hagytam a végére? a főszereplő nőnket. Nem ismertem a színésznőt, de egyszerűen megvett kilóra. Az a jéghideg tekintet és kőkemény, mégis esendő nő. Annyira vékony és törékenynek néz ki, de a harcjeleneteknél rendesen ijesztő volt, ahogy dobálta a nála háromszor nagyobb hapsikat vagy törte a csontokat:D de mégis ami nagyon tetszett, hogy ésszel csinált mindent. (Észről jut eszembe, giga nagy plusz pont az első sorozat volt, ahol a zsaruk bárhova bementek mindent kesztyűben fogtak meg, már a behatolás pillanatában és nem tapicskoltak össze mindent puszta kézzel!!!) Igazán lenyűgöző volt, főleg a tiszta és gyönyörű kapcsolata Eun Ho-val és úgy amblokk minden.
Kinek? ez amolyan pszicho-thriller és mégsem, igazából nem akasztanám rá a thriller jelzőt, bár azért vannak durva jelenetek. Talán olyan embereknek, akik szeretik látni az emberi kapcsolatok dinamikáját, milyen fontos a kommunikáció, mennyire fontosak a kimondott szavak és mennyire kell odafigyelni a kimondatlanokra. Semmi esetre sem vígjáték kategória, annyira nem kell tapadni a részletekre, de a repkedő nevek azért az elején meg tudják nehezíteni a sztori megértését. Szerintem mindenképp megéri az időt:)

A sori már a megjelenése előtt is nagyon izginek tűnt, viszont nehezen vettem rá magam, mert a hősnőt alakító Kim Seo Hyungtól szabályosan levert a víz. A Come and Hug Me c. doramában találkoztam vele, és ott egy olyan gyűlölni való karaktert játszott, hogy mindig negatív érzéseket keltett bennem, ha eszembe jutott. Bár nem lett 10 csillagos számomra a Nobody Knows, abban, hogy 9-esre értékelem, hatalmas szerepe van Kim Seo Hyungnak, mert lazán elfeledtette velem a korábbi negatív szerepét, sőt, ezentúl mindig úgy fogok gondolni rá, mint aki zsigerből játszik, beleadva mindent, amit adni lehet.

A történet mesterien komplex, alattomosan fojtogató. Az események több szálon futnak, ugrálunk térben és időben, karakterek és motivációk között. Mindez arra is szolgál, hogy érezhessük, milyen kétségbeejtően zavaros helyzetben van szinte minden hősünk… A sori számomra meglehetősen nyomasztó volt. Ki lett maxolva a krimi és a thriller vonal is. Kellően fordulatos is volt, és ha épp azt éreztem, hogy kissé belassult a dolog, mindig jött egy olyan csavar, ami újra mozgásba lendítette a dolgokat.

A színészi játék nagyon sokat dobott a néhol nehezen követhető, a végkifejlet felé kacskaringós úton zötykölődő történetvezetésen. Kim Seo Hyung eszement jól hozta a zárkózott, megtört, mániákus nyomozót. A keménysége szinte karcolta a lelkem, és sokszor olyan megindítóan játszott, hogy előbújtak a könnyeim… szükség is volt rájuk, mert Cha Young Jin magányos harca abszolút együttérzésért kiáltott. Ryu Deok Hwan nagy kedvencem, és nagyon örültem, hogy igazán értő módon nyúlt a meghasonlott tanár karakteréhez, akinek sokat kellett tanulnia önmagáról és a tanítványairól is ahhoz, hogy igazi tanárnak érezhesse magát. Akit fontos még kiemelni, az Ahn Ji Ho. Az általa alakított Eun Ho egy igazán kedves karakter volt, ő jelentette a fényt a sorozatban, és Ahn szuperül játszotta a „fényhozót”, aki szépen lazított a történet vészjóslóan sötét atmoszféráján, és aki segített Cha Young Jinnek visszatalálni a jelenbe, amitől gyakorlatilag megfosztotta a múltja. Ahogy sok doramára, úgy a Nobody Knows-ra is igaz, hogy a gonoszok itt eszement gonoszak, és hiába tudja az ember megérteni, hogyan váltak olyanná, amilyenné, azonosulni velük szinte lehetetlen és tűkön ülve kell várni, hogy az igazság győzzön… itt különösen lehetett izgulni érte, hiszen a sztori egy 20 éves múltra visszatekintő bűnre alapozott, s a színészeknek köszönhetően maximálisan átérezhető volt a helyzet szívszorongató, fojtogató és szűnni nem akaróan destruktív mivolta.

Összességében tetszett a sorozat, mert mesterien voltak kezelve a nézőt mardosó (információ)hiányok, és igazán megindító színészi játékkal sikerült a hősök lelkét, gyötrődéseit, reményeit, elvetemültségét bemutatni. Szuperül vannak adagolva az infók is, így rendszeresen elbizonytalanodik az ember a téziseit illetően… Ez is igazán tetszett. Azt hiszem, amit a legjobban szerettem a sorozatban, az az, hogy minden karakter küzdött valamilyen bűnnel, személyes gazsággal, és csak az volt a kérdés, hogy ki éri el a feloldozást… egyáltalán akar-e az adott hős változtatni, akar-e szabadulni a szívét húzó súlyoktól, vagy örökre a személyes poklában akar maradni. Ilyen tekintetben igazi fejlődéstörténet a Nobody Knows, és szinte érezni is lehetett, ha valakinek súlyok gördültek le a szívéről, és megkönnyebbült a lelke. Ez az érzékletesség az, ami igazán megfogott.

Ami miatt nem tudok rá 10-est adni, az az, hogy néhol leült a sori, és már-már túl volt csavarva, s ha kevésbé voltam koncentrált, bizony utána kellett gondolnom, hogy is jutottunk oda, ahova. Viszont a végjátéknál már nem volt felesleges keverés, mellébeszélés, és nem akart még kétszer gyomron vágni… ez nekem nagyon bejött. Nem hiszem, hogy még több drámát bevett volna a gyomrom… 8-ast nem tudtam adni, mert ahhoz túlságosan jó volt a színészi játék, és túl jól voltak átadva azok a keserű dallamok, amik a karakterek lelkéből szóltak.