A Taishoken apró, szerény kis kifőzde Tokió Ikebukuro kerületében, mégis minden nap hosszú sor kanyarog előtte, a törzsvendégek és a távolról idezarándoklók akár két órát is hajlandóak várni, hogy megízlelhessék az itt készült ráment. Az 1961-ben nyílt kis üzlet tulajdonosa, Yamagishi Kazuo… [tovább]
Rendező
Forgatókönyvíró
Zeneszerző
Kedvencelte 1
Várólistára tette 9
Kiemelt értékelések
Sakara
Az első, ami feltűnt, amikor elkezdtem a filmet, az az, hogy milyen gyönyörű a zenei aláfestés. Tökéletes hangulatot kölcsönzött a dokumentumfilmnek.
A film nézése közben rájöttem, hogy én nagyon szeretem a japán dokumentumfilmeket, mert mindegyiknek van egy sajátos hangulata, egy sajátos mondanivalója, mindegyik valahogy egyedi és különleges. A másik dolog, hogy a film nézése közben elkapott az az érzés, hogy nekem egyszer muszáj lesz ellátogatnom ebbe az országba, mert kihagyhatatlan. Valami annyira magával ragadott a film nézése közben, hogy ez az ország is bekerült a „Nem halhatok meg addig, amíg nem látom…” című bakancslistámba :)
Nekem nagyon tetszett, érdekes volt, hogy nem csak a rámen készítésen volt a hangsúly, hanem annak az embernek az életén is, akit ennek az ételnek az „istenének” tekintenek.
Imádtam az a sok szeretetet, ami a tanár és a tanoncok között lebegett, azt a fájdalmat és csodálatos szerelmet, ami a háttérben mozgott az emlékek miatt.
Szerintem egy elképesztő darab lett ez a film.
Popovicsp87
A dokumentumfilm Yamagishi munkában eltöltött utolsó éveit dolgozza fel, ahogy különlegesen finom ramenje miatt kígyózó sorok állnak, már jóval nyitás előtt az étkezdénél.
Amit hiányoltam a filmből, az a tanoncok útja.
El is mondják, hogy általánosan egy-három hónap közötti időt töltenek a mesternél, de konkrétan csak egyet mutattak rövid ideig, hogy neki hogy megy a sora.
Érdekes volt látni Yamagishi személyiségét, a neve gyakorlatilag összeforrt az üzletével.
A ramenkészítést is különleges volt megfigyelni.
