Céline Dion kanadai

Ahogy nagyon-nagyon sokaknak, úgy Céline Dion nekem is a „Titanicból van meg”. (Az az én szegénységi [?] bizonyítványom, hogy gyerekként / tinédzserként a kortársaimmal éles ellentétben engem nagyon nem foglalkoztatott a [könnyű]zenei élet, nem lapoztam se Bravót, se IM-et, se Popcornt és társait. Fogalmam nem volt – pár kivételtől eltekintve –, hogy kik az aktuálisan népszerű sztárok. Elvoltam a magam kis világában, a magam által kipécézett – időnként mostoha sorsra ítélt – kedvenceimmel, akik nem örvendtek akkora általános népszerűségnek, mint…) Ennél fogva a munkássága úgy egész szépen mindig is jól elkerült, néha egy-egy híresebb dalával persze magam is összetalálkoztam, és mindig meg is állapítottam, hogy egyedi, kellemes hangú énekesnő. De körülbelül ennyi. Aztán később kibukott az infó, hogy ki is az ő élete párja… Itt lett nekem – szolidan – érdekes, ám eztán sem kell semmi komolyra gondolni, nem ástam bele vakond módjára magamat a karrierjébe / magánéletébe. Csak nyugtáztam magamban, hogy a szép és különleges hangú néni magánéletileg is egészen szimpatikus számomra, szóval, én a magam részéről lelkesen drukkolok neki. (És ennek okán – természetesen – pár évvel ezelőtt engem is nagyon lesújtott a hír… )

Most, hogy nemsokára jön egy mozifilm az életéről, megörültem (duplán is), aztán azt is felfedeztem, hogy jé, már korábban is készült róla egy mozgókép, hát, akkor hajrá, ismerkedjünk, legalább jobban képben leszek, mire jön az újdonság. Így is tettem. Aztán pedig elcsodálkoztam.

Ez a nő egy nagybetűs csoda. Amellett, hogy hihetetlenül tehetséges abban, amit csinál, még emberként is egészen kivételes. És most sorolhatnám itt hosszan a szokásos jelzőket, miszerint kedves, szerény, alázatos, stb. De inkább nem teszem, tessék ide képzelni az értékelésbe egy egész litániát… De, ami a lényeg: már gyerekként is olyan hatások érték, amik arra késztették, hogy előbb felnőljön, mint a kortársai. És itt most nem csak arról van szó, hogy 12 évesen magántanuló lett és a karrierjére koncentrált, hanem még az ezt megelőző előzményekre is. Óriási, léleknyüvő nyomás volt rajta, s amikor René kihúzta a prés alól, hiába érkezett általa elébe egy következő kihívás, ő azt már lazán abszolválta, hiszen végre azt csinálhatta, amiben jó volt, amit szeretett. És csupa olyan ember vette körül, aki hitt benne és nem folyton csak bántotta…

A Renével való kapcsolata pedig irigylésre méltóan gyönyörű, már-már mesebeli, ám mégis igaz. Nagyon sokáig tartott, amíg mindketten ki tudták mondani a másiknak – pontosabban René rettegett nagyon megnyílni –, hogy tulajdonképpen ők jelentik egymás számára a Mindenséget. Viszont, ahogy Shakespeare is írta vala: „Lassan szeress, s szeretni fogsz sokáig.” :-)

Szóval, hihetetlenül boldog vagyok, hogy bár kicsit megkésve, de sikerült Céline Diont „megismernem”. Most már sokkal több dalát titulálhatom a fülem számára ismerősnek (nekem különösen bejönnek a korai, ismeretlenebb dalai), emberként pedig nem tudok rá mást mondani, csupán annyit, hogy respect. Kevesek esetében szoktam ennyire elragadtatott és „magabiztos” lenni, de itt most kérlelhetetlenül érzem a tiszteletet és elismerést. Minden jót kívánok neki és a gyermekeinek is. Meggyőződésem, hogy utóbbiak kiváló kezekbe pottyantak, meg abban is, hogy az édesapjuk, bár nem tudott velük annyi időt eltölteni, mint jó lett volna, mégis… Mégis hiszem, hogy ennyi idő alatt is jóval többet kaptak tőle, mint mások más apáktól egy „emberöltő” ideje alatt… Mert nem az idő hossza számít igazán, hanem a minősége.