Értékelések 1
A Talán az ördög egy több szempontból is jól átgondolt, okosan összerakott film, csak egyetlen része volt, ami kizökkentett, de erről majd később.
Jó választásnak tartom a korszakot, amikor játszódik. Természetesen, ez a film készültekor a jelen, innen nézve viszont a múlt egy fejezete. A ’70-es évek végén már érződött, hogy mindazok az elvek és célok, amikért a hippik kiálltak nem fognak megvalósulni. A mozgalom tagjai betagozódtak a társadalomba, a világot nem sikerült megváltaniuk. A kapitalizmus árnyoldalai már tisztán látszanak, ahogy a környezetszennyezéssel járó tevékenységek következményeiről is egyre több szó esik. A főszereplő kiábrándultságának forrása nagyrészt ebből a kudarcból táplálkozik.
Jó választásnak tartom továbbá a főszereplő és barátainak életkorát a filmben. A késő tizenéves, fiatal felnőtt kort mélyen áthatja az identitáskeresés és a nyomasztó egzisztenciális kérdések megválaszolásának igénye. Ebben a melankóliával is gyakran terhelt időszakban ezek a feladatok kapják a prioritást, és akinek nem sikerül feloldania magában valahogyan a felfedezett ellentmondásokat, az könnyen úgy végezheti, mint a főszereplő. Számára a barátai, szerelmei sem nyújtanak vigaszt, bár kifejezetten okos, értelmes közeg veszi körül, de ő tisztábban lát (ezt ki is mondja egy ponton), ezért valódi megértésre nem számíthat tőlük. A nihilizmusba menekül, a barátaihoz, de még inkább a teljes emberiséghez pedig arroganciával fordul.
A főszereplő végső döntésén azért érezni, hogy sem igazi megoldást, sem vigaszt nem nyújt, értelme sincs, tehát ha a döntésével szembe helyezkedünk, akkor elvárt, hogy azt meg is indokoljuk. Így kényszerít bele észrevétlenül a film, hogy megfogalmazzuk a saját létünk értelmét, hogy miért is mondunk igent az életre nap mint nap. Ezt tartom a film legokosabb húzásának. Az én válaszom az egzisztenciális pszichológiából ered, azaz bármennyi szenvedés, kilátástalanság és korlátozottság is vesz körül, az a szabadság mindig mindenki számára megmarad, hogy a tényekhez rendelt attitűdjét megválaszthatja. Tehát én döntöm el, mihez hogyan viszonyulok, hogy érzem magam, önző leszek vagy önfeláldozó stb.
Végül következzen, ami a film teljes ideje alatt rendkívül zavart. Az amatőr színészek alkalmazása szerintem eléggé mellé ment, amit műveltek az a természetesség teljes ellentéte. Minden egyes mozdulatuknál szinte hallottam a rendezői utasításokat: „Te lépj előre hármat, majd állj meg, fordulj balra és emeld fel a karod”, „Te mikor ezt a sort mondod, majd csinálj úgy, mintha elindulnál. Te meg mikor ezt a sort mondod, majd nyúlj felé, mintha meg akarnád állítani”. És ezeket az utasításokat szó szerint követték, a legcsekélyebb érzelmi megnyilvánulást és bármiféle spontaneitást mellőzve. A nagy szerelmesek is úgy ölelik egymást, mint két idegen. A legrosszabb talán a főszereplő, akinek a karaktere vagy a laza srácot, esetleg a rendkívül szorongó, az élet súlyától terhelt magatartást kellett volna hoznia, ehelyett végig karót nyelt módon jött-ment.
