Ebben a keserűen groteszk, gyilkos humorú filmben a hatvanas évek Olaszországának jellegzetes alakjai lépnek elénk. A fiát önzésre nevelő apa, az új autóját avató férj, a barátnőjét finoman lekoptató szerető, a sikerért bárkit sárba tipró ügyvéd… és még sokan mások. A húsz epizódban Vittorio… [tovább]
Várólistára tette 4
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Nincs mese, kutatni kell Dino Risit! Három eddig látott rendezése kivétel nélkül nagy hatással volt rám: az Előzés nagy kedvencem lett, A nő illata lenyűgözött, a Szörnyetegek pedig elbűvölt. Kellett persze ehhez Risi – nagyon csúnyán szólva – szerencsemalaca, Vittorio Gassman is, akit szintén filmről filmre haladva kezdek egyre inkább megérteni, hacsak nem fokozatosan szívembe zárni.
Risi fent említett három filmjében három nagyon eltérő, mégis egymásra nagyon hasonlító, nagyon heves, mély érzelmi szituációt mutatott be. A Szörnyetegek esetében annyiban lóg ki a lóláb, hogy ez a film valójában egy antológiamozi, rövid történetek összefűzése egyazon mondanivaló kifejezésére, nevezetesen, hogy a hatvanas évek olasz embere milyen szörnyű is tud lenni. Nyilván nem mizantróp és megkeseredett értelemben – a rendező olyan görbe tükröt tart a korabeli ember elé, amiben magára ismerhet, de egyúttal ki is nevetheti a torz képest, még akkor is, ha a kritika bizony mar. Márpedig néha igazán mar, csíp, irritál – szóval Risi megint kicsit máshogy, máshol, de újra torkon ragadja a nézőjét.
Mivel azonban a hatvanas évek elmúltak, nekünk pedig halvány lila gőzünk sincs, milyenek is voltak az olaszok a hatvanas években (bár a bemutatott szituációkat nézve sokszor nem voltam biztos benne, hogy ez igaz – a XXI. század embere gyarlóságok és büszkén felvállalt aljasságok kapcsán bizony vetekszik a boomer generációval), nyilvánvalóan nem a cselekmények által szállított tanulságok fognak leginkább elragadni.
Annál inkább a színészi munka. A szkeccsek főszerepet mindig Ugo Tognazzi és Vittorio Gassman játssza, és amit szituációról szituációra, karakterről karakterre produkálnak, az maga a színjátszás magasiskolája. Tökéletes mesterkurzus ez a szűk két óra az átlényegülés, a játék sokrétűségéről, olykor bonyolult, olykor nagyon kézenfekvő aspektusairól. Különösen igaz ez Tognazzira, aki jelenetről jelenetre szinte felismerhetetlen, és a kisfilmek elrendezése direkt alájátszik neki: olyan epizódok követik egymást, amikben egymással szöges ellentétben álló figurákat kelt életre. A magyar változatban ebben nagy segítéségére van Kaszás Attila, aki ugyanezzel a maximalizmussal próbálja átültetni édes anyanyelvünkre ezeket az egymástól szöges ellentétben álló jellemeket.
Okos, csípős, belevaló mozi, de ha valaki nem nagyon akar fekete-fehér, hatvanéves olasz filmeket nézegetni, az is gondolkodjon el rajta nyugodtan: ilyen kaliberű színészi munkát tényleg ritkán látunk.
