Aoba Tsugumi szerelmes lesz Sakura So-ba, akivel egy iskolába jártak. Mindketten nagy érdeklődéssel fordulnak a zene világa felé. A kapcsolatuk fokozatosan elmélyül, de hirtelen Sakura búcsút int Aobának anélkül, hogy megindokolná, miért szakított vele – majd eltűnik az életéből.
Nyolc… [tovább]
Valahol ezt olvastam egy kritikában, és tökéletesen leírja a sorozatot:
„It was a quiet drama that spoke volumes. It was a drama about not hearing that taught how to listen.”
Teljesen átszellemülve, néha bizony szipogva néztem egy olyan sorozatot, aminek a legfontosabb párbeszédei teljes csöndben hangzanak el.
A japánok valami elképesztően szépet alkottak. Egyszerűen minden annyira a helyén volt benne.
IMÁDTAM:
– a történetet
– a szereplőket (a két főszereplőért teljesen odavoltam, és a mellékszereplők is zseniálisak)
– A színészi játékot. Külön kiemelném a főszereplő srácot, aki a játékidő 95%-ában NEM beszél, illetve a borzasztóan öltözködő (:D) süket lányt, aki pedig egyáltalán semmit, mégis minden érzelem tükröződött az arcjátékukban, és abban, ahogy a jelnyelvet használták.
– Hogy MINDENKI, mindig, mindent hajlandó volt megbeszélni a másikkal. Tökmindegy, hogy ki hallott, ki nem hallott, ki tudott jelelni, ki nem… Nehéz volt? IGEN. Sokáig tartott egy-egy ilyen párbeszéd? IGEN. Meg lehetett oldani? IGEN. Ha máshogy nem ment, cetlikre írogattak, telefonba pötyögtek, de megoldották. Nem voltak sértődések, ajtócsapkodások, függőben hagyott párbeszédek. Különösen tetszett, ahogy a két főszereplő elmondta a másiknak az érzéseit, akkor is, ha az a másikat elszomorította és fájt.
– Ezekre is szépen rámutatott a sorozat: ne másokhoz mérjük magunkat; ne ítélkezzünk a másik felett, mert sosem tudhatjuk, milyen érzés az ő bőrében lenni.
– Hogy a magányosan tengődő főszereplő srácot, aki tragédiaként élte meg a hallása elvesztését, fokozatosan…. hogy is mondjam… spoiler
Levonhatnék csillagokat pár apróság miatt (indokolatlanul használt lassítások itt-ott, szájbarágós anya-lánya párbeszédek), de nem fogok. Nem is akarok.
Összességében: nagyon-nagyon-nagyon-nagyon jó volt. Ajánlom mindenkinek.
Ez egy igazi gyöngyszem! Szerettem minden percét. :) Valahogy jól esett a lelkemnek. Tetszett ahogy szépen lassan közelebb kerültek egymáshoz az egyes karakterek. Minato és Moe voltak a kedvenc karaktereim. Mindkettőjüknek hatalmas szíve van. :)
Voltak benne jobb és rosszabb pillanatok, de ez pont így volt jó.
Rég láttam ennyire szerethető filmet. Annyira emberi. Nem tökéletes, vannak hibái, leginkább a múltban ragadás, amit a sorozat végén ki is mondanak, de mégis csak felületesen érintik.
