Ookiku Furikabutte (Ookiku Furikabutte 1.) (2007–2007) 98% 5★

Korszakalkotó manga és anime volt a maga idejében, hiszen annak idején általában animékben ritkaság volt egy szuperérzékeny főszereplő, sportanimében meg aztán főleg.
Mihashi Ren, akit az előző iskolája, a Mihoshi konkrétan kicsinált idegileg, átmegy a Nishiura középiskolába, ahol úgy tűnik, hogy megfelelő csapattársakra lelt.
Szemmel láthatóan nemcsak a baseball bemutatása tekintetében mutatkozik valósnak az anime, hanem a csapattársak személyiségében is. Úgy viselkednek, mint a középiskolások a való életben. Egyedül Abe Takaya különbözik tőlük, mint a sportág géniusza. Az ő kommunikációja Mihashival kardinális a csapat szempontjából. Szegény Abe-kun hiába szeretne kapcsolódni Mihashihoz (hiszen valójában nagyon is kedveli őt), nem tud az érzelmek nyelvén kommunikálni. Mihashi meg annyira retteg attól, hogy Abe-kunt felbőszíti, hogy pont ezért nem szól hozzá. Csak hogy sokszor pont ezzel teszi a lehető legrosszabbat.
Azért szerettem meg nagyon ezt az animét, mert Mihashival nagyon jól bemutatja, hogy egy ennyire érzékeny srácnak is van helye, ha közben küzd önmagáért és a csapatáért. Pont az a makacsság jelenik meg a sportbéli teljesítményében, mint amennyire makacsul tudja hangoztatni magáról, hogy semmit nem ér. Ha Mihashi makacsságából erényt kovácsolnak, akkor nagyon is hasznára tud lenni a csapatnak.
Nagyon jól mutatja be Mihashi-n keresztül az anime, hogy milyen egy túlérzékeny srác észjárása. Teljesen validak a „túlgondolásai”, aki ennyire érzékeny, gyakran helyekre is elúszik a gondolatainak tengerében, aminek semmi köze nincs már a valósághoz. Ezért nem érdemes sokáig egyedül hagyni egy érzékeny srácot, mert úgy eltéved a gondolataiban, hogy ember legyen a talpán, aki vissza tudja őt onnan hozni a valóságba.
Tehát az anime nemcsak abban volt korszakalkotó, hogy szembement az akkori trendekkel, hanem jól ábrázolja, hogy ha bizonyos negatívnak titulált tulajdonságot erénnyé faragnak, abból nagyon jó dolgok is kisülhetnek. Ja, és érdemes hallgatni az OST albumot, van rajta néhány csodálatos dal.

Az Oofurit évekkel ezelőtt ismertem meg, amikor az egyik Mondóban írtak róla, de akkor annyira nem foglalkoztam vele. Aztán nem rég belefutottam egy amv-be, úgyhogy újra előkerestem, és belefogtam.
Az biztos, hogy minden tiszteletem Abénak, hogy nem csapta le Mihashit, mert oké, hogy olyan volt a természete, amilyen, de néha egy picit már sok volt. Viszont amikor végül megtalálták a közös hangot és nevezőt, tökéletes páros lettek, szinte legyőzhetetlenek. És ez volt az egyik dolog, ami nagyon tetszett az animében, mert igen, néha előfordul, hogy a főszereplő csapat veszít, de ez előfordul, és ez adta meg igazán a valósághű vonalat.
Az mondjuk annyira nem tetszett, hogy 1-1 meccs el lett húzva több részig, de az is igaz, hogy így minden szereplő gondolata, amit különben mellőzni kellett volna, hangot kaphatott, és jobban megérthettük, hogy a szereplők érzelmileg min is mennek keresztül a meccseken.
Különleges anime volt, gyönyörű grafikával és fantasztikus zenével.