Idézetek 7
– Anyám azt akarta, hogy tanuljak franciául.
– Értem.
– Meg zongorázni. Nem akarta, hogy háborúzzam. Azt mondta: „Nem neked való. Pillanatok alatt meghalsz.” Bizonyítani akartam nekik.
– És nézd, hova jutottunk!
– „Pár hét, és bevonulunk Párizsba.” Két év háborút nem lehet csak úgy elfelejteni.
– Paul!
– Sosem megy ki az orrunkból a bűze.
– Elég!
– Ludwig halott. Franz, Albert…
– És ez most mit számít? Ők már békére leltek. Mi pedig élünk. Olyan ez a háború, mint valami láz. Senki sem akarja, mégis kitör. Mi nem akartuk. A többiek sem akarták. És mégis itt vagyunk. És mégis itt van a fél világ. És Isten csak nézi ezt a mészárlást. Ez van. De mit tudhatom én? Nem tudok én semmit. Csak egy két lábon járó puska vagyok. Aludj! Szerencsénk volt.
– A katonáink hazafelé éhen halnak ahelyett, hogy dicsőséggel elesnének a harctéren.
– Dicsőséggel? A fiam elesett a háborúban. Hol a dicsősége?
