National Theatre Live: Hamlet (2015) 93% 49★

Már jó ideje imádom Benedictet, de ez, rátette a cseresznyét a csokiszórásos tejszínhabra. Nem azt mondom, hogy csak az az igazi színész, aki színpadon is teljesít, de egyértelműen sokkal több helyen tud bizonyítani. És ez a csapat megtette. Minden egyes tagja nagyon odatette. És tetszett hogy a kisebb színpadi kellékeket maguk a színészek is pakolgatták, nem vártak mindig a sült galambra. Mellesleg, milyen jó erőben van már Benedict, hogy ott emelget mindenkit. Egy biztos, ha már akkor is létezett volna ez a darab és Benedict rajongó lettem volna, amikor a gimibe kellett olvasnom, tuti nagyobb örömmel vetettem volna bele magam Hamlet világába.

Szó, mi szó: Csodálatos alkotás!

Ez most megdobogtatta a szívemet. <3 Hamlet az egyik kedvenc Shakespeare-drámám, szóval egy kicsit izgultam, hogy milyen lesz látni ezt BC előadásában. Le a kalappal előtte! Sian Brooke fantasztikus volt Ophelia szerepében, minden érzelmét olyan erőteljesen vitte színpadra, hogy sokszor könnyezett a szemem, amikor a helyszínen volt. Itt az ideje még egyszer elolvasnom ezt az örök klasszikust. :)

Viszonylag sok Hamletet láttam már. Jót is, rosszat is, közepeset is. Hogy ezt hová helyezném el? A jó fölé jóval! Ugyan nem vagyok jártas a brit színházi előadásokban – sőt, ez a darab az első, amit így láttam, mivel alapvetően gyűlölök felvételről „színházat mozizni” –, de meg merem kockáztatni, hogy abban a körben is kiemelkedő előadás ez.
Benedict természetesen zseniális, mint mindig, de azért rendesen elgondolkodtatott, micsoda megerőltetés lehet neki (főleg a szemeinek, amikből folyton folyt a könny) ez az egész estés előadás. Nyilván minden Hamletet játszó színésznek borzasztó nehéz ez a munka, de egy ilyen intenzív, ennyire érzékeny Hamletet megvalósítani – hitelesen – szinte már lehetetlen… mégis ott volt, láttam! Az őrültséget – amikor is „kétfelé” vált a nézőtér – úgy adta elő, hogy a többi szereplő teljesen bedőlt a játékának, a nézők azonban egy-egy oldalpillantásból tudták, hogy ez csak játék. Én személy szerint ezt a kettősséget sok Hamletből hiányolom, itt megvalósulni láttam.
A Poloniust játszó színész volt a második kedvencem, olyan szeretetreméltóan hozta az „izgága vénembert”, hogy nagyon-nagyon sajnáltam, amikor elérte a sorsa. Ophelia elsőre nem volt kiemelkedő, de az utolsó jelenete közben azon kaptam magam, hogy menten elsírom magam. Csodálatosan volt kivitelezve!
A hangeffektek borzasztó jók voltak, a díszlet szintén – a jelmezekben néhány dolog nem tetszett, finomíthattak volna rajta. Én pl. Hamletet végig valami szövetkabátban tudnám elképzelni ebben a feldolgozásban – mivel, mint tudjuk, ő az egyetlen, aki még mindig feketében jár a gyász miatt, viszont szerintem nemcsak a fekete szín a tisztelet jele, hanem maga az elegánsabb viselet is – de az is lehet, hogy csak azért képzelem ezt bele, mert Sherlockként szerettem meg a színészt, és számomra örökké hozzánőtt a hosszú fekete kabát…
A legnagyobb „easter egg” azonban a sírásó és a halott dán király szelleme volt – vagyis az, hogy egy színész játszotta őket! Csak akkor könyveltem el igazán zseniálisnak ezt az előadást, amikor erre rájöttem (és ez sajnos csak utána történt, de szerintem, akik ismerik a színészt, biztosan felfedezték már a játékidő alatt is). A darabban ugyanis ők ketten azok, akik az élőkkel és a halottakkal egyaránt kapcsolatban állnak (Hamleten kívül, de ő ugye az apja leszármazottja, és a kapcsolatfelvevő szavainak közvetítője) – az egyik az elme szintjén, mivel csak az kommunikálhat vele, akinek minden gondolata körülötte forog, a másik materiális szinten, hiszen a sírásó építi meg a halottaknak az örök lakhelyüket, és szórakozott beszédeiben mintha beszélgetne is velük. Halott az élővel és élő a halottal kommunikál tehát. Hatalmas ötlet!
Az egérfogó jelenet nem volt túlkomplikálva – abból láttam már ötletesebbet is –, ellenben az nagyon szépen volt megoldva, hogy Hamlet monológjai alatt a többi szereplő (az elsötétítés által) háttérbe szorult és lelassult. Így duplán is csak Hamletre lehetett koncentrálni, és egy pillanatig sem tudott elkalandozni a tekintetem, illetve a figyelmem róla.
Nem tartottam tökéletesnek ezt az előadást, de olyan közel állt a tökélyhez, hogy az már félelmetes volt. És csodálatos. És megrázó.

Ez nagyon jó volt! Viszonylag modern feldolgozás volt (a fényképezőgép és a gramofon miatt azt mondanám, hogy 1920-as vagy 1930-as évek), de ez nekem elég is volt, örülök, hogy nem a jelenbe helyezték el.
Bevallom őszintén, hogy az elején elaludtam. Ciki, de ez van, életem első moziban alvása volt. Szerintem egy tíz percet aludhattam, de utána rendesen figyeltem. :D

Impessziók:
– a zene/hang nagyon jó volt
– Claudius nagyon furán beszél, eleve lefele görbült a szája, és mintha a felső ajkát nem mozgatta volna egyáltalán #stiff upper lip :D#
– Horatio tiszta Simon Pegg
– a díszlet átgondoltsága nagyon bejött. Nem volt sok, de azt nagyon okosan használták, főleg a második felvonásban, amikor hol kint, hol bent voltak a szereplők. Amikor befújták a földet, leesett az állam rendesen, olyan volt, mint mikor valami sci-fiben rajzik valami és támadni akar.
– az a pár poén remek volt. A katonásat játszó Hamlet, meg a sírásó :D

(Az Urániában láttuk, ami viszont nem lesz a kedvenc helyeim egyike a tegnap este után, ugyanis a 20 perc szünet is kevés volt a 8, azaz nyolc db női vécére jutó tömegre (4 a fsz-en, 4 az emeleten). Az emeleten az utolsó 2-3 percben egyszerűen elfoglaltuk a férfi vécét is, így is alig értem vissza a második felvonásra…)

Itt láttam meg Cumberbatch nagyságát.