Kiemelt értékelések
Ugyan Russ Meyer bevallottan csak azért forgatta le ezt az „áldokut”, hogy anyagilag kissé összébb kapja magát, hiszen se a Motorpsycho, se a Faster, Pussycat… nem váltotta be egészen a hozzájuk fűzött (financiális) reményeket, az azóta eltelt évtizedek valódi kordokumentummá érlelték a Mondo Topless-t.
Mindennek ellenére komoly zavarban lennék, illetve már most is vagyok, ha meg kéne magyaráznom, hogy mi is ez az egész?
Meyer ebben a filmjében kukázta az addig rá nagyon is jellemző ultra-erőszakot, és tulajdonképpen csak a dudákra koncentrál, miközben egy zseniális „narrátor” (inkább, mint valami kikiáltó) ecseteli a ’60-as évek szexuális forradalma nyomán kialakult go-go kultúrát. Vagy mi.
Az a helyzet, hogy bár ez még áldokunak is kevés, de mégis a képernyő szegezi a férfi (és a női formákat előnyben részesítő női) nézőit, hiszen egy órán keresztül annyi történik, hogy elképesztő dudájú lányok, San Francisco-tól a Place Pigalle-ig, rázzák bele az arcodba, amijük van, kezükben zsebrádióval, közben meg ordibál a narrátor, és zúgnak a szörfgitárok. És mindezek ellenére megcsillan némi szatirikus intelligencia is.
Vizuálisan elképesztően jó film, és ezt nem (csak) a cickóhegyek miatt mondom. A színek, a vágás, az operatőri munka mind remek, és már tudod, hogy mondjuk Tarantino miért nyúl annyit vissza a grindhouse-esztétikához meg a korszak (s)exploitation-mozijához. A hang és a zene is oltári.
Aki „filmet” akar nézni, azoknak azért jelezném, hogy sztori, végkifejlet vagy ilyesmi, na, ilyenek nincsenek. Ezt azért kell megnézni, mert értékeled a női formákat (akármilyen komikusan is hatnak most a ’60-as évek hajai pl. rám).
Vagy azért kell megnézni, mert a lelked mélyén egy disznó vagy. Amivel nincs is semmi gond.
