„Jóestét kívánok… egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni… Hol lakom? Az alagsorban… de most nem ott vagyok… most itt vagyok a legfelső emeleten, a főnök szobájában… Á, aztat én nem tudom, ki a holttest… Tetszik tudni, én vagyok a takarítónő… Hogy nézzem meg, talán csak szunyókál? Az meglehet, de… [tovább]
„Jóestét kívánok… egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni… Hol lakom? Az alagsorban… de most nem ott vagyok… most itt vagyok a legfelső emeleten, a főnök szobájában… Á, aztat én nem tudom, ki a holttest… Tetszik tudni, én vagyok a takarítónő… Hogy nézzem meg, talán csak szunyókál? Az meglehet, de akkora tőr áll ki a hátából, mint a fél karom… Szóval zárjak be minden ajtót… ne nyúljak semmihez… fogjam a számat, és ne szóljak senkinek, míg maguk meg nem érkeznek…” – Mrs. Piper, a takarítónő szaggatott mondataival kezdődik a hátborzongatóan derűs, fordulatos történet, melynek végén éppen csak arra nem kapunk feleletet, hogy miért is beszél annyit Mrs. Pipper. [bezár]
