75 éve érkezett az első görög menekülteket szállító vonat Magyarországra.
A traumáikat és az új hazába beilleszkedésüket mutatja be a film személyes elmesélésük segítségével.
1948. április 7-én gördült be az első vonat a Keleti pályaudvarra több száz görög menekült gyerekkel.… [tovább]
| Fokasz Nikosz | szakértő |
|---|---|
| Caruha Vangelio | önmaga |
Ez egy klasszikus interjúfilm, amelyben a ma már jócskán 80 fölött járó érintetteket leültették egy stúdióban, és felvették a visszaemlékezéseiket. A rendezői hozzáadott érték a megszólalások tematikus összevágása, a megfelelő és követhető történeti ív felépítése. A történelmi dokumentumok (képek, filmhíradók) bedolgozása csekély, bár ami bekerül, az nagyon érdekes. Ezek helyett és mellett két szakértő adja meg a hátteret. Nagyon fontos, hogy ugyan ezek nem rövid közbevetések, de mindvégig nagyon tárgyilagosak.
Családi okok miatt kétszer is megnéztem a filmet, de amiatt érintett meg igazán, mert beszámoltak a polgárháborúról, arról, hogy milyen az, amikor egy nemzet vagy bármilyen közösség szinte gyógyíthatatlanul kettészakad, és nem csupán ember az embernek, de akár testvér a testvérnek is farkasa. Katasztrófa, hogy milyen állapotban lehetett a görög társadalom a ’40-es években, és megható, amit az ’50-es évek magyar társadalmáról mesélnek. Amilyen szeretettel és törődéssel, a semmit is megosztva fordulnak a magyarok ezek felé a kis szerencsétlenek felé. Igen, a mával való kiáltó ellentét, amikor a magánakcióknak a hivatalos kommunikációval kell megküzdeniük, az ütött szíven. (Csak közbevetés: a kastélyok, amik országszerte gyerekgondozó intézmények voltak, ma többnyire önálló és üres gazdálkodó intézmények.) Meg az, hogy manapság azokat az időket éljük, amikor zajlik a tradicionális gyermekgondozó intézmények szennyesének kiborogatása, és ezek az emberek végtelen szeretetről mesélnek, könnyekig meghatódva köszönik meg a magyaroknak mindazt, amit itt kaptak, azt az életet, amit itt megélhettek.
