Henrik Ibsen: Rosmersholm (1993) 80% 1★

Bár még egyszer végig kell majd néznem az előadást tévén is – mivel gépen túl halk a hang és sok dialógust sajnos rosszul / alig értettem –, de azért pár sort már most is írnék a darabról.

Ibsen sosem könnyen emészthető, ez a műve pedig különösen meg bírja feküdni a gyomrot, az egyik – ha nem a – legmegosztóbb sztorija ugyanis. Legalábbis sokak szerint… A Rosmersholmot „értelmiségi drámának” tartják, olyasvalaminek, amit nem csak nézni kell, de (nagyon) érteni is, lévén, a lényeg itt különösen a felszín mögött rejtőzik. És amúgy tényleg. Annyira – szinte már-már – „semmitmondónak” tűnik az egész, aztán ha belegondol az ember, hát van itt aztán bőven történés.

Én a magam részéről vívódom az egész történettel – még mindig –, nem igazán tudok benne ugyanis morális tekintetben igazságot tenni. Hiszen mind emberek vagyunk. Követhetünk el hibákat. De vajon milyen hibák azok, amiket meg lehet bocsátani, és mik azok, amiket már nem?… Ibsen szeret fejtörést okozni (nekem), mert hiába tűnik egy válasz vagy reakció kézenfekvőnek egy adott dologra, ha jobban belegondolunk, a megoldás sosem ennyire egyszerű… Mindig összetettebb. Sokkal összetettebb. Szóval, a darab tanulságáról – egyelőre – nem nyilatkoznék, még emésztem. De ez egy pillanatig sem teher, mert szeretem használni azt a kinövést a nyakamon, még ha ez nem is mindig annyira feltűnő vagy egyértelmű – egyeseknek…

A szereposztás. Nagyon komoly, de valahogy mégsem tökéletes. Rebekka (Kováts Adél) számomra kissé szürke. Ami lehet, hogy valahol koncepció volt, ennek ellenére esetében nekem kicsit hiányérzetem támadt menet közben. Egy kicsit több lendületet szerintem elbírt volna még bizonyos jelenetekben a karakter, mert így sajnos nem lett annyira… emlékezetes.

Bálint András Rosmere alapvetően már sokkal jobb, de néhol kissé „darabosnak” éreztem. De ezt leszámítva nagyon mélyre ment, érezni, hogy benne van a szerepben és zsigerből játszik.

Végvári Tamás Krollja kellően harsány, kellően tenyérbemászó, de még úgy úriemberesen.

Haumann Péter VT. harsánysága ellenére is erősen kitűnik a gárdából, kicsit amolyan karikatúraszerű jutalomjáték az övé. (Mintha egy teljesen másik előadásból tévedt volna be ebbe a darabba. :-))

És hát aki miatt már régóta vadásztam ezt a felvételt: csz. Jaj. Hát egyrészt nagyon csalódott vagyok, mert egyetlen jelenete van és az sem annyira vészesen hosszú (sajnos!). Nade… Amilyen kis szerep, akkora alakítás. Jóvágású, kimért, elegáns, udvarias, de egy hatalmas, sunyi jéghegy. Tökéletesen érződik, hogy ez az ember bár végtelenül békésnek és nyugodtnak látszik, valójában támad. Nem is akárhogy… Azok a szemek… Azok a gyönyörűszép, okos, beszédes szemek… Hát ha egyetlen mondatot se mondana, akkor is értenék mindent…