Friss nyomon (1996) 80% 3★

Minden svéd és esetleg dán filmet elég az életben egyszer megnézni. A drámáikat különösképp nehéz többször elővenni, mert annyira nyomasztó, hogy az ember öntudatlanul kezd el tudatossá válni és rádöbben, hogy alapvetően milyen borzasztóan kegyetlen és veszélyes is az élet. Nehéz úgy embernek maradni, hogy tudjuk, hogy minket ugyanúgy egy lapon említenek azokkal az emberi nyelvben férgekként említett, de ugyanazokkal a kromoszómákkal (jóesetben) ellátott élőlények is közöttünk élnek, akiknek amúgy, ha egy ideális életben, egy ideális világban élünk, akkor semmi keresnivalójuk. Ha hittel élnék, használnám a megszentségtelenítés szót, de ateistaként inkább azt mondom, hogy én a földdel egyenlővé tenném őket, még akkor is, ha ez szélsőségesen brutális, és liberális lelkemnek és más liberális lelkek számára elfogadhatatlan késztetés. Tulajdonképpen, ezáltal én ugynanúgy szortírozom magam az emberi mérce alapján megnevezett és értéknek tartott tartás és méltóság alól. Mégis, őszintén tükörbe nézve is azt mondom, hogy nem, ő nem egyenlő velem. Fizikájában és biológiájában talán. De tudatban, öntudatban, erkölcsben semmiképpen. Csak tulajdonképpen a fajmeghatározás alapján vagyunk mi egyenlőek. Lenézem az ilyen entitásokat? Mélységesen. Elítélem? Mélységesen. Dühöt, csalódottságot és tehetetlenséget, igazságtalanságot, rettentő szomorúságot és hirtelen rám tört tudatot érzek és érzékelek épp – ami az én esetemben nem szerencsés, mert amúgy is túl komolyan veszem a létezésem minden pillanatát.
Borzasztó úgy élni, hogy tudja az ember, hogy „ilyenek” léteznek és közöttünk járnak, lehet (jobb esetben csak!) a szomszédod vagy annak fia, lánya. Lehet az osztálytársad, a főnököd is. Nem tudom elképzelni azt az utat, hogy mi vezet odáig, hogy azt mondja ez az entitás, hogy egy másik élet számára holmi eszköz, amelynek kioltásával ő továbblép, kilép, megtagadja a saját bűneit, sőt, az ártatlanok vérével tulajdonképpen feloldozza saját magát. A pszichológia számos betegséget ismer már, amiket rá lehet húzni ezekre, de attól tartok, hogy még a Földön létező legegyetemesebb tudás, a Vatikáni könyvtár mélye, a legintuitívabb és legtöbbet a témával foglalkozó tudós sem tud válaszolni arra, hogy mi lakozik egy ilyennek pontosan az elméjében. Mit érez (?) abban a pillanatban, amikor spoiler, hogy leplezze a saját sötét ostobaságát, lelketlenségét, ürességét és pondróságát.
Amikor szemberkerülök egy ilyen alkotással, a legtöbb esetben hosszú órákra kiüt. Tegnap éjjel sem volt ez másként. Még most sem tértem magamhoz és csak a gondolatok is szó szerint „megölnek” bennem valamit, minden percben. Azt hiszem, hogy erre már nem jó szó a félek. Sőt, én azt hiszem, erre igazából nincsenek is szavak. Nem tudnám megfogalmazni, hogy mi az az elegy, amit az igazsággal házasodott lelkek ilyenkor érezhetnek. Tombol bennem valami, ugyanakkor halott is. És az ilyen filmek, amik rohadt módon felnyitják a szemed, minden alkalommal ököllel …nak szájba, hogy szinte érzed a fizikai fájdalmat és hallod az orrod reccsenését, a patakzó vért, a kivert fog helyét…
Mindig, mindig felébreszt valami és én azt mondom, hogy ennek az ébredésnek ideje és helye van. Hogy maradj éber, hogy maradj figyelemmel a környezetedre, hogy ne légy tétlen, hogy ne törődj bele, hogy ne engedd el, hogy jobb legyen, hogy vedd fel a kesztyűt, hogy állj ki az igazságért, hogy élj becsülettel és soha, de SOHA ne válj eggyé a pondrókkal akik embernek nevezik magukat.

Én azt hiszem, ez a film leginkább erről szól.
Igazságérzettel bíró emberek – tehát kb. bárki aki nem pondró – meg fogják szenvedni a látottakat. Csak erős idegekkel bíróknak ajánlom és azok közül is csak azoknak, akik túl tudják élni, hogy az élet minden csak épp nem igazságos, szinte sosem az.

Érdekesség:
Lennart Jäkhelnek csodálatos orgánuma van. Amikor énekel – több ízben – a filmben, a zeneszerető embert olyasfajta érzés/gondolat kerülgeti, hogy a zenéért érdemes élni. Tényleg elmehetett volna operaénekesnek, némi gyakorlást követően. (Ahogy ez a filmben is elhangzik).