Diana Krall: Live in Rio (2009) 70% 1★

Tegnap este elsőre a Kelly hőseit akartam megtalálni DVD-n, de a haszontalan turkálás után végül ezen Blu-Ray korong mellett döntöttem, ha már legalább egy éve árválkodik a polcomon egy másik Krall koncertfelvétel mellett. Krall kiadványait szerintem sokan azért veszik, hogy megajándékozzák a család-rokonság jazz rajongó, vagy simán csak hifista tagjait – kicsit mintha hasonló dobozban lenne így a hölgy, mint Bocelli meg Rieu. Pedig maga a produkció kétségkívül igényes és minőségi, még ha érezzük, ebből a fajta énekesnős jazzből mára mindenféle izgalomforrást kigyomláltak…

Ritka hangfekvése ellenére számomra Krall egyhangú és unalmas énekesnőnek tűnik – a szentháromságomhoz képest (Carman McRae, Anita O’Day, Annie Ross). A mélysége valójában természetszerűen hordoz magában valamiféle izgalmat, hisz jószerével ugyanazon a hangmagasságon van, ahova a legmagasabban éneklő férfiak tudnak felmenni, de ezt mintha túlhangsúlyozná azzal, hogy halkan énekel, hogy lassan énekel, hogy direkt a zenei kíséretben is központba helyezett füstösséget teszi meg stilisztikai alapvetésévé (mondjuk azt hangsúlyoznám, én ezt az itteni koncert alapján mondom). Vizuális körítésként az ezzel társuló fizikai rezignáltsága, az arcára nagyon ritkán kiülő érzelmek is megtámogatják azt az érzetet, hogy itt szó sincs a színpad lángra lobbantásáról, sőt, még a jazz zongoristák egyik régi rákfenéje, a zenekar többi tagjától elforduló, a színpadról kifele néző művész keltette kellemetlen disszonancia is megjelenik a képletben.
A zenei körítés teljesen lefekszik a fent leírtaknak: a legizgalmasabb pillanatokban is igen visszafogott a zenekar (nem számítva talán az első, kellemesen pattogós negyed órát), minden kerek és eszményi, ritkák az egymásnak adogatott rögtönzött szólók, de mindenki nagyon jól odateszi a maga részét a képlet teljességéhez. A becsatlakozó, bossa nova közegben elengedhetetlen ütős kíséret és a mini szimfonikusok együtt ténylegesen stúdióminőségben hangzó produkcióvá teszik a fellépést. A zene szépsége, esztétikuma megkérdőjelezhetetlen, még úgy is, hogy a sztenderdeket és a specifikus bossa nova darabokat is Krall szintén a saját magának kényelmes formára faragja – a Quiet Nights és a The Girl…, bocsánat, a The Boy From Ipanema esetében nyoma sincs az Astrud Gilberto által spontán produkált törékeny naivitásnak, de a dögösebb tombolásnak teret engedő darabok is megmaradnak kimértnek és elegánsnak, néha már-már éttermi háttérzenének.
Ha azonban nem abból indul ki a néző, hogy a jazz ennél dögösebb és izgalmasabb az esetek nagy százalékában, akkor sok panaszra nem lehet oka. Az előadás színvonala stabilan magas és vérprofi, a néző szinte érzi, ahogy tételről tételre zuhan lefelé a vérnyomása (jó értelemben), a közönség-énekeltetős részek pedig bizonyítják, hogy így is fel lehet robbantani a bulit. És hát valóban kissé műanyag, kissé instant ez a Krall-féle bossa nova, de ha a brazil közönség élvezi, akkor nekünk sem kell fogást keresnünk rajta.

Nem végtelenül, de nagyon szórakoztató, nyugis és csendes, italozós koncertélmény nagy csúcspontok nélkül, de stabilan magas minőségben prezentálva. Bárki hallgathatja, hisz ez a fajta jazz olyan szinten van már optimalizálva a legszélesebb közönség elérésére, hogy azt lehetetlenség nem élvezni.