Nem mond igazat, aki azt állítja, hogy a 80-as években nem volt választási lehetősége egy rockernek, már ami a stílus megkövetelte megjelenést illeti. Minden metalhead önként és szabadon dönthette el, hogy szűk farmer, vagy bőrgatya szárát betűri-é, avagy némi többletmunkával rácsúsztatja… [tovább]
Nem mond igazat, aki azt állítja, hogy a 80-as években nem volt választási lehetősége egy rockernek, már ami a stílus megkövetelte megjelenést illeti. Minden metalhead önként és szabadon dönthette el, hogy szűk farmer, vagy bőrgatya szárát betűri-é, avagy némi többletmunkával rácsúsztatja (erőszakolja) a veszkó csizmára. Ha pedig ez sem volt elég, még mindig ott volt alternatívaként a bufli nyelvű, magas szárú edzőcipő.
Mindenki más gyanús volt a rajongók alkotta virtuális inkvizíciós hivatalnak. Még szegény Cliff Burton (RIP) „bell bottom” (harangaljú) hippi gatyáját is gyanúsan méregettük, de mivel „tetteivel” bizonyított, jóváhagytuk hóbortosnak tűnő viseletét.
Azt viszont soha nem felejtem el, amikor Mick Wall Headbanger’s Ball műsorában felkonferálásra került 1985-ben a Faith No More „We Care A Lot” klipje. Ott vált világossá, hogy rövidesen ezt a kanonizált és uniformizált világot mindenféle jöttmentek ki fogják kezdeni, aki nem átallják majd metal-ként aposztrofálni zenei stílusukat. A Faith No More azóta persze –részben- bizonyított, de az ugri-bugri afroamerikai srác, hip-hop/funky idétlenkedésére és szerepeltetésére, egy Testament és egy Judas Priest klip között, – soha nem lesz bocsánat.
Én ebben a közegben szocializálódtam, így talán bocsánatos bűn, ha a kinőtt(?) és túlhaladott(?) szűk látóköröm ellenére a mai napig nyúlik a nyakam, és plöttyed az ajkam, ha valaki metal gitárosként rövidre kurtítja a rőzsét, vagy horribile dictu; élre vasalt fehér ingben és csokornyakkendőben áll színpadra.
Az AS7 gitárosa pedig (többek között) ezt teszi, így éveket rugdalóztam az ösztöke ellen, amíg beláttam: ha tetszik, ha nem, ez bizony metal, ráadásul átkozott jó zenészekkel és jó érzékkel megírt dalokkal. Az image-békát pedig le kell nyelni, még akkor is, ha halálom napjáig, foggal-körömmel ragaszkodom az axiomához: a metal gitáros, lényege szerint hosszúhajú és izmos testalkatú.
A megjelenés ráadásul nem minden. Az AS7 felkapott, nagykiadós, népszerű, trendi zenekar (jajj!) amitől egy ortodoxnak megintcsak görcsberándul a gyomra. Ennek megfelelően a zene is úgy metal, hogy az még eladható legyen. Felhígítva, társítva, vegyítve metal, de a hozzáadott adalékok mindegyike zenei és a metalból sem vettek el semmit. Az eladhatóság elsősorban a gitáros és gitárszólók kárára szokott történni a mainstream-ben, az AS7 esetében azonban fürdünk a technikás gitárjátékban, talán még túl is hangsúlyozzák, hogy ők ebből nem engednek. Synyster Gates olyanokat teker, hogy attól illene magát elszégyellni valamennyi yenkinek, aki most családostól tobzódik a Long Beach arénában, pár éve pedig még a gitárszóló puszta felemlegetésétől is azonnal a Blink 182, Limp Bizkit lemezei mögé bújt, védelmet keresve.
A dallamok sem könnyen adják meg magukat. A tőről metszett metal témák mellett felbukkan itt még az elmúlt évek divatos zenei irányzatainak (hardcore, nu metal, punk) lenyomata, de mindez tehetséggel egybegyúrva. Ráadásul mindenki énekel a csapatban, amit ki is használnak becsülettel. Ha lehet hinni (szerintem igen) a borítóra nyomtatott „utómunkálatok nélkül” feliratnak, akkor csak egyetlen dolgot tehet a zeneszerető ember: megsüvegeli Amerika egyik új kedvencének élő teljesítményét.
Elismerem, nem könnyű nyakas metal warriorként lelkendezni az anyagról, de ha szívünkre tesszük a kezünket, hibát sem nagyon tudunk felemlegetni a produkcióban. Egy rakás pénzzel a hátuk mögött ráadásul, simán megengedhették maguknak, hogy pazarlóan gazdag látványvilágú (lángcsóvás, robbanásos), lenyűgöző, sokkamerás, fejletépően megszólaló koncertet adjanak. Nem is hagyták ki a ziccert.
Ha hétszer bosszulnak is meg a kijelentésemért, egészen a Manowar-táborig kiálltom: tessék odafigyelni a zenekarra, mert ez metal, és egy cseppet sem false! [bezár]
