A szadista kisvárosi seriff szokása, hogy megkerget autókat a városba vezető hegyi utakon. Így sok halálos baleset történik, amit szemmel láthatóan meg sem bán, sőt még élvezi is.
A kaliforniai kölyök (1974) 4★
Szereposztás
Kedvencelte 1
Várólistára tette 5
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Tudom, hogy egy 1974-ben készült, 74 perces amerikai tévéfilm kódoltan nem lehet olyan jó. Még azt is, hogy akinek ez a fajta stílus, vizualitás, mondanivaló tetszik, annak ott egy rakás klasszikus – a Párbaj Spielbergtől, a Konvoj Peckinpah-tól, a Száguldás a semmibe Barry „Petrocelli” Newmannel a fedélzeten –, de nekem ez akkor is veszettül bejött! Tehet erről a nem túl precízen megjelenített, de mégis nagyon bájos ötvenes évek feeling és Martin Sheen, akinek a fiatalkori szerepeit főleg azoknak ajánlom figyelmébe, akik hozzám hasonlóan megvesznek Charlie Sheenért, de böki a csőrüket, hogy a fickó viszonylag kevés nézhető/időtálló filmet rakott le az asztalra.
No igen, ez a bizonyos ötvenes évek hangulat… Egy kommentelő az IMDB-n azt írta, ez a film piszok jól fog esni minden baby boomernek, aki életkorából fakadóan lemaradt James Deanről, és a fent már emlegetett Charlie Sheenre vonatkozó gondolatom pont ide torkollana be: Martin és Charlie Sheen, mint a família két, egymásra legjobban hasonlító tagja veszedelmesen jó színészek, olyan aura lengi őket körül, ami esetleges karakterformálási tanácstalanságukat is el tudja adni a néző számára. Itt speciel annak ellenére hiszem el Martinról, hogy James Dean és 1956 óta a legvagányabb faszi a placcon, hogy olyan sok mindent azért nem csinál, egyszerűen jól áll rajta a szerelése, jól mutat az állítólag legendás hot rod volánja mögött, és egész figurája ordítóan hiteles az itt felvázolt, egyébként tényleg laza ötvenes évekbeli miliőben. Ha korábban születik, ha előbb kerül kamera elé, lehetett volna ő a szegény ember James Deanje – így és itt viszont megmarad a nosztalgia biztosítékának.
A kaliforniai kölyök ezen túlmenően egy igen korrekt országúti bosszú-mozi, ami első blikkre jól hozza a bemutatott ötvenes évekbeli miliőt, de sok ponton megbicsaklik: a zene valami hihetetlen öszvérmunka, ugyanúgy rímel a hetvenes évek funkyjára, mint a rockabillyre és a countryra. A karakterek frizurája is mindenfelé áll, abban például biztos vagyok, hogy 1957-ben egyetlen amerikai seriffnek sem volt olyan lobonca, mint Vic Morrow-nak, és a sort folytathatnánk a végtelenségig – viszont ez nem egy doku, és legalább nem kell attól félnünk, hogy paródiába fulladna a múltidézés.
Rímelve viszont a hetvenes évekre, a mozi remekül működik rendszerkritikaként: ez már a kidöglött és kihűlt hippi-mozgalmak utáni elfojtott harag korszaka, az amerikaiak joggal vélhetik úgy, hogy bármiféle külső ellenség helyett rájuk a legnagyobb veszélyt leginkább a saját rendfenntartó és igazgató elitjük jelenti. Ennek megfelelően McCord lázadó szabadságharca sem szól másról, mint a korrupt rendszer kisember általi megbüntetéséről, a visszavágásról. Ez a fajta vad, a vadnyugat esztétikájával is átitatott feltámadó, de csendes amerikai büszkeség számomra ugyanazt a korhangulatot testesíti meg, mint a Bosszúvágy, a Piszkos Harry, vagy a Shaft a nagyobb volumenű mozis produkciók között: ha már a „szeretkezz, ne háborúzz!” jelige nem jött be, legalább legyünk képesek a megfelelő pillanatban saját kézbe venni az irányítást a levitézlett vagy elbukott hatalomtól, az erkölcsöt kijátszó jogászoktól, piszkos zsaruktól, tolvaj politikusoktól…
Ez egy jó film! Nagy meglepetés és üde színfolt, tele remek színészekkel – itt van például Nick Nolte és Stuart Margolin is. Vállalom, ajánlom!
