Értékelések 5

Olyan ritkán lát az ember manapság jó dokukat – ez a darab is elmúlt már tíz éves, de azon se lepődtem volna meg, ha valamikor a 90-es években készült volna. Rendkívül ízléses darab, félrevezető magyar címével ellentétben nem is annyira Forma-1 aranykoráról, mint inkább aranykorának sötét és tragikus oldaláról.

Időrendben haladunk előre, az első pont, ahol elidőzünk a Forma-1 történetében természetesen Fangio, de nagyon hamar rátérünk a lényegre, a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig tartó évtizedre. Ez az az időszak, amikor a Forma-1 halállal kacérkodó lovagi viadalból olyan milliárddolláros médiaeseménnyé változott, amibe egyre kevésbé fértek már bele a tragikus kimenetelű horror balesetek. A film ezt a fonalat követi: hogyan ébredtek megannyi tragédia nyomán öntudatra akár a pilóták, akár a szervezők, illetve hogyan nőtte ki magát Ecclestone és tette a Forma-1-et azzá, ami.
Nyilván ez a sportág legérdekesebb vetülete, hisz mindennek apropóján minden fontos nagyságot meg lehetett szólaltatni, 2013-ban pedig jószerével James Hunt kivételével mindenki kameravégre kapható volt még, aki igazán megmozgathatta a rajongók fantáziáját: Stewart, Lauda, Fittipaldi, Ickx, Andretti, Scheckter és természetesen Mosley is itt van. Az egyetlen feltűnő hiányzó Alain Prost, illetve általa az a furcsa fordulat, hogy miközben érintőlegesen a film vége felé szó esik Senna tragikus balesetéről, az ő kettőjük párharca szinte semennyire sem kerül kifejtésre, pedig szerintem a Hunt-Lauda és a Schumacher-Alonso/Hakkinen párbaj mellett a legizgalmasabb Forma-1-es vetélkedés volt az övék.
A Forma-1 aranykora egyébként annyira csodálatos és lehengerlő produkció, hogy szerintem bőven jobb, mint a 2013-as Hajsza a győzelemért, és ezzel talán el is mondtam mindent. Remek minőségű archív felvételek váltogatják egymást, egy-egy mondat erejéig feltűnnek a kortárs sztárok, de a valódi főhősök nyilvánvalóan a veteránok, azok a pilóták, akik tényleg a halállal néztek farkasszemet versenyről versenyre.
Számomra egyébként a Forma-1 majd húsz éve teljesen kiesett a pikszisből, de természetesen nekem is megvolt a nagy szurkoló korszakom – emlékeim szerint Olivier Panis, Heinz-Harald Frentzen és Alonso voltak a legnagyobb kedvenceim –, amikor a hajnali felkelés sem tántorított el egy-egy futam megtekintésétől. Hogy azóta mi történt az F-1-ben, nem tudom, de a doku megtekintése után sokkal inkább lett kedvem a régi futamok újranézéséhez, mintsem a mai, kb. Netflix-valóságshow-vá alakított, immáron tényleg száguldó cirkuszhoz, de ez már igazán az én bajom.

Gyönyörű, szép, tartalmas doku, abszolút nemcsak a sportág szerelmeseinek!