A boldogság ügynöke (2024) 78% 11★

„Hogy születhetett egy olyan szomorú lélek, mint én, egy olyan gyönyörű helyre, mint ez a falu?”

Csodálatos kis betekintés a világ egy olyan részére, amiről magyarként nagyon keveset látni/hallani.

Érdekes volt a karakterek közötti kontraszt, hogy kinek mi kellett a boldogsághoz. A pontozások is beszédesek. spoiler

Gyönyörű helyszíneken forgatták a filmet, így mindenképp megéri moziban nézni.

Talán mindenki hallott már róla, hogy Bhután a „legboldogabb ország” – vagyis ez az egyetlen olyan hely, ahol állami szinten mérik a Bruttó Nemzeti Boldogságot, ahol aztán 90% feletti számok jönnek ki.

Erről szól A boldogság ügynöke, Zurbó Dorottya és Arun Bhattari dokumentumfilmje, ez a magyar-bhutáni koprodukcióban.

Az egyszeri néző beül a filmre, és azt reméli, kap valamiféle receptet arra, hogyan is kell boldognak lenni. Ezek a bhutániak csak tudnak valamit, nem? Elkezdődik a mozi, és ahogy vártuk, elhangoznak mondatok arról, hogy mennyivel jobb természetközelben élni, mint városban, látunk az életével elégedett egyszerű pásztorbácsikát, és bólogatunk, hogy hát persze, hogy erről fog szólni ez a film… aztán megjelenik egy transznemű szereplő, akinek bár tehenei nincsenek, de szorongásai annál több, majd látunk egy kamaszlányt, alkoholista anyával, és kiderül, hogy a boldogság ügynöke, azaz a főszereplőnk, a boldogségkérdőívek felvevője, akit követünk útján, maga is küzd a saját nehézségeivel.

Szépen, lassan bomlik ki szemünk előtt a kép a modern Bhutánról, ahol a fiatal és jóképű király lelkesítő nagymonológokat mond a tévében az ország nagyszerűségéről, miközben a nepáli kisebbség tagja éppen sokadjára írja a kérvényt, hogy hadd kapjon már állampolgárságot, és ezzel egyenlő jogokat.

Nagyon erős film, a maga egyszerűségében, és pont attól, mert ezek a történetek valósak, attól a keresetlenségtől, amilyen őszinteséggel elmesélik a sorsukat ezek az emberek, arra a kérdésre, hogy amúgy mennyire vagy boldog…

Nagyon nehéz visszaadni azt, ahogy ez a film bekúszik a bőröd alá, és megmutatja, mi rejlik a 93%-os boldogságmutató mögött.
Lehet egzotikumként nézni, egy távoli országról, de lehet nagyon is emberi történetként élni, mert olyan sokféle élethelyzetet mutat be, hogy biztos lesz olyan, amivel a néző is azonosulni tud.
A szenvedés, a magány, a gyász, a vágyak mindenhol ugyanazok. És persze az örömök és a kapcsolatok fontossága is.

Mind a filmnéző társam, mind én pityeregtünk a filmen, mindketten azt gondoltuk, hogy csak mi vagyunk éppen érzékeny hangulatban, de azóta olvastam máshol is, hogy sokakat megríkat ez a film. De nem olyan hatásvadász módon, hanem olyan „hoppá, most komolyan mindjárt sírni fogok…? Honnan jön ez most…?” módon.

Nézzétek meg. Ezt most tényleg nem érdemes kihagyni.

Láttam a filmet, értékelésembe bele fog csúszni az előtte Bhutánról olvasottak, vagy inkább csak arról szól. Mivel a fejlődő országokhoz hasonlóan iszonyúan bő a népesség előbb utóbb élelmiszert kell vennie az országnak. Akkor már nem tud elzárkózni annyira a világtól, hisz nekik is kell adniuk valamit. És egyébként a GDP is nagyon nő. Megjelennek ott a javak, és az azt látó, azt igénylő emberek. Egy két dolgot majd még írok, amit ha gépnél leszek spoilerezek. A telefonon nem tudok.

spoiler Lehet, nem ez volt a filmkészítők üzenete, vagy legalábbis nem ennyire sarkosan, nekem mindenesetre ez csapódott le. Egyébként mint dokumentumfilm elég unalmas, de a spoiler ad neki egy alapértéket.