Edmond Dantes tengerésztiszt előtt ígéretes jövő áll: előléptetés, fényes karrier és boldog házasság vár rá. A sors azonban úgy hozza, hogy egy véletlen folytán, az esküvő előtti napon árulással vádolják, és ártatlanul bebörtönzik. Itt megismerkedik Faria abbéval, akit első ránézésre őrültnek hisz. A két férfi azonban megtalálja a közös hangot, és összebarátkoznak. Egy nap az abbé elárulja neki egy értékes kincs rejtekhelyét. Ettől a perctől kezdve Dantes csak a szökésre és a bosszúra gondol. Tizenhárom év után sikerül kiszabadulnia, és álnéven, Monte Cristo grófjaként, Párizsba érkezik, hogy véghezvigye tervét.
Valentine_Wiggin értékelése
Valentine_Wiggin
3 hozzászólás
Az egyik részértékelésemben a Monte Cristo grófja (1998–1998) minisorozatnál leírtam, hogy ezt a történetet nagyon egyszerű elrontani is, és jól megcsinálni is – mert lényegében minden a főszereplőn áll vagy bukik. És hát ez a film ezt igazolta. Másfél órába beleprésel egy több mint ezer oldalas regényt. Rengeteg elemet kihagy, szakaszokat, karakterek tömegeit dobja ki az ablakon, és mégis minden perce élvezhető, és bár a színpadi adaptáció nekem továbbra is vezeti a toplistát, filmek közül, hiába nem láttam még a legrégebbieket, most ki merem mondani, hogy legjobb. És egyértelműen a főhős viszi el a vállán, mert a Richard Chamberlain-féle Edmond tényleg mindent hoz, amire szükség van. A börtönben végig érezni a fájdalmát (amikor tíz év után átér hozzá az abbé, ő meg sírva a karjaiba borul, az egyik legszebb jelenet lett), utána pedig egyrészt minden jelenetében uralja a képernyőt, azzal a jellegzetes, irritálóan nyugodt stílussal, másrészt pedig olyan tekintettel néz az emberekre, hogy azzal önmagában ölni lehet.
A mellékszereplők az idő rövidsége miatt, és a főszereplő játéka miatt is eléggé háttérbe szorulnak, de ezzel semmi gond nincsen. Látszanak a motivációk, működnek a jelenetek, Albert szokás szerint szerencsétlen de szerethető, Valentine aranyos, az antagonisták jól játszanak, Mercédés annak ellenére is hiteles, hogy kinézetre csak akkor üthetne el jobban a könyves leírástól ha szőke lenne. És amit ki kell emelnem: látszik, hogy telik az idő. A 2002-es filmben bosszantott legjobban, de sokszor előfordul, hogy a karakterek egyszerűen mintha nem öregednének (különösen Mercédés). Itt viszont mindenkin hagyott nyomot az idő. Edmondról simán elhiszi az ember, hogy tizenkilenc az elején, és azt is, hogy negyven múlt a végére. Mercédés őszül, az arca beesik, egyre idősebb és egyre fáradtabb, ahogy halad előre a történet, Fernand, Villefort, Danglars is változnak. Kis elem, de nagyon kell.
És persze nagyon megdobja a film értékét egyetlen apró tény: spoiler
Egyedül a zene az, ami kicsit gyenge ahhoz képest, hogy mennyire jó az egész film, de nem zavaró, inkább csak elfelejtkezik róla az ember.
Ezt a feldolgozást mindenképp ajánlom, ha valaki azon töpreng, melyik Monte Cristo adaptációt nézze. Tökéletesen megragadta a lényeget.
Előkerült az „Egy karakter ezer arca” bejegyzésemben: https://todaywiggin.blogspot.com/2020/07/egy-karakter-e…
