A gyémántokra specializálódott, minden hájjal megkent ékszertolvaj, Franky Four Fingers, miután teljesítette legfrissebb megbízatását New Yorkba indul, hogy szállítsa az árut főnökének, Avinek. Útközben azonban megáll Londonban, ahol apróbb brilleket kell kézbesítenie megbízója ügyfeleinek. Boris, egy szélhámos orosz ráveszi Frankyt, hogy fogadjon egy illegális bokszmeccsen, ahol tervei szerint kirabolja majd a férfit.
Serge_and_Boots értékelése
Serge_and_Boots 
Blöff (2000) 87%
Az utóbbi időkben Guy Ritchie neve majdhogynem szitokszóvá kezdett válni a szememben: modern, általam sokszor először látott filmjei finoman szólva sem igazolták vissza legendás jóhírét, sőt, legendás státuszát, és a két első nagyon-angol, nagyon fekete humorral dolgozó filmjének emléke is megkopott már bennem. Ehhez képest a Blöff most szinte berobbant – azért ez a cucc még mindig veszettül szórakoztató!
Lehet, így válik egy Tarantino epigonból valódi egyéniség? Ez történik, amikor egy rendező tényleg Tarantino hatása alatt (és nem Tarantino stílusát mímelve) valósítja meg saját ötleteit és koncepcióit? Valószínűleg igen, ilyen téren Ritchie lehetne a követendő példa azoknak a fickóknak, akik az elmúlt húsz évben modorosságba fullasztották ezt a bizonyos Tarantino-feelt.
De a kulcs mégsem ez, hanem a nagyon jól eltalált fekete humor. A Blöff úgy veszélyes film, hogy valójában egyáltalán nem veszélyes – egy rendkívül sötét, drámai, feszültséggel teli világot mutat be, aminek a szereplőit folyamatosan nevetségessé teszi. Egy komolyan vehetetlen komédia színes-szagos, komolyan vehetetlen figuráivá transzformálja a legkeményebb maffiózókat, keresztapákat, kisstílű és nagystílű ügyeskedőket, rosszéletűeket, miközben mindegyiküket felruházza valamiféle stílussal, eleganciával. Ami azt illeti, még a dzsipókat is, akikről idehaza nagyjából egy időben a Blöff-fel maxiumum csak a Szőke kóla mert mondogatni-mesélgetni-gondolni valamit, de az is olyan lett, amilyen.
És hát, ha Blöff, akkor Jason Statham: magát a Statham jelenséget alapesetben mélyen ellenzem, nem utálom, de nem vagyok róla nagy véleménnyel. Viszont amikor a csávó villant valamit, valami mást, mint amivé degradálta őt a sok akciófilmes ökörködés, akkor mindig megértőbb, elfogadóbb vagyok vele. A Blöff idején például szerintem kevesen gondolták volna, mennyire egydimenziós, kihasználatlan embere lesz ő a kétezres éveknek. Nem mintha zseniális színészi képességeket villantana, de bőven több van benne a kőarcú rendrakóembernél…
Klassz film, nagyon jól működő, nem éjfekete, de kellőképpen sötét és szerethető humorral. Bár ilyen lenne azóta is minden Ritchie-mozi!
