Egy orosz arisztokrata megmenekül a haláltól, és házi őrizetbe kerül, miközben a bolsevik forradalom zajlik a szemei előtt.
Süntüske értékelése
A könyv már évek óta a kívánságlistámon van spoiler, mégis igazán akkor kezdett el érdekelni, amikor kiderült, hogy Ewan McGregor főszereplésével készül belőle sorozat. Megvárva az összes epizód megjelenését, végre megnéztem, és szerencsére az én szívembe is sikerült belopnia magát a történetnek.
A Metropol Hotel atmoszférája rögtön magával ragadott, egy ilyen grandiózus épületben azért jelentősen könnyebben el lehet tengődni évtizedekig, akkor is, ha a bezártság egy idő után mindenképp megviseli az embert. Alekszandr Rosztov egy tüneményes figura, elismerésre méltó a kitartása és a segítőkészsége, ahogy az eseményekhez és az őt körülvevő emberekhez állt. Akármekkora szörnyűségeket is mutat be a sorozat, a gróf optimizmusának köszönhetően végig megmaradt egy kedélyes, meseszerű, finom humorral átszőtt hangulata, ami miatt élvezetes volt nézni.
A többséggel ellentétben én nem éreztem vontatottnak a történetvezetést, mindig történt valami, ami fenntartotta a figyelmemet, sőt, a nagy időugrások gyakran ki is zökkentettek. Azt elismerem, hogy az első négy rész inkább epizodikusnak, egy életrajzból kiragadott részleteknek hatott, és a második felére, Szófia megérkezésétől vált igazán izgalmassá és összefüggővé. Az ő karakterét nagyon szerettem – igaz, nem bántam volna, ha hosszabb ideig gyerek, viszont a kamaszkori szálához kötődtek a legfeszültségteljesebb jelenetek. Annát eleinte nem kedveltem annyira, mert indokolatlanul sokszor taszította el magától Alekszandrt, azonban neki is voltak szerethető pillanatai, és a végére szépen letisztázódott, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással.
Egyébként magamat leptem meg a legjobban azzal, hogy az utóbbi időben már sokkal kevésbé szívesen néztem minisorozatokat, mint hosszú, 20+ epizódnyi évadokból állókat, holott korábban úgy tartottam, csak a rövidebb szériákhoz van türelmem. Számos minisorozatnál (főleg a Star Wars- és Marvel-franchise darabjainál) csalódtam abban, hogy az alkotók nem képesek rendesen adagolni a cselekményt, félórás semmiségekre kell egy hétig várni, és az egész inkább egy feleslegesen felszabdalt nagyfilmnek tűnik. Örömmel állapíthattam meg, hogy nem mindenki feledkezett még el a klasszikus dramaturgiai eszközökről, az egyes részek önmagukban is kereknek érződtek, így aki hétről hétre nézte, az is mindig teljesértékű élményt kaphatott.
Ezekután mindenképp el fogom olvasni a regényt is – bár a fordulatok már nem ismeretlenek előttem, úgy vélem, ez egy olyan történet, amibe jólesik majd hosszabban is belemerülni.