LoneWolf  értékelése

Valószínűleg én vagyok az egyetlen hetero férfi, aki nem a tehetségtelen és nevetségesen túlértékelt Sydney Sweeney bájaiért (Simán versenyezhetne Kristen Stewart-tal, hogy melyikük tud tovább totálisan kialvatlan fejet vágni…), hanem Glen Powell miatt szenvedte végig ezt az átlagon aluli borzalmat, mert a Top Gun: Maverick óta bírom a pasast…
Mindenesetre ez a film is mintapéldája annak, hogy miért kerülöm úgy a műfajt. Továbbra is azt vallom, hogy a 2000-es évek eleje óta nem készülnek értékelhető rom-komok, és ezalól sajnos ez sem kivétel. Miért? Kezdjük azzal, hogy a főszereplőink konfliktusát már az első 5 percben megoldhatták volna azzal, ha érzelmileg érett felnőttek módjára leülnek megbeszélni a problémát, de persze nem tették, mert akkor nem lett volna film, és nem pazarolnak el fölöslegesen 100 percet az életemből egy olyan cselekménnyel, amit már tökéletesen elmeséltek az előzetesek is 2-3 percben.
Sajnos a rengeteg extra időben kb. egyetlen jó poénra sem futotta, a történet pedig követte a spoiler klisét. Emellett sosem értettem ezt a „Nem sok választja el a szerelmet a gyűlölettől…” dolgot. Ez a valóságban érvényesül valaha is? Úgy érzem, hogy ez a mű csupán újabb táptalajt teremt a toxikus kapcsolatoknak / randiknak, mert bizony lesznek olyan bolondok, akik elhiszik, hogy a sok veszekedés, meg egymás lelki bántalmazása egyszer csak átcsaphat majd egészséges romantikába, ha megvan a testi vonzalom.
A szinte teljesen negatív értékelőm ellenére miért kap 3 csillagot? Glen Powell-ért, a betétdalokért, meg talán kegyelemből azért, hogy nem húzták 2 óráig. Messziről kerülendő, még az ilyen jellegű darabok kedvelőinek is.