Várólistára tette 2
Kiemelt értékelések
Nem tudom, van-e külön megnevezése azoknak a többség által unalmasnak tartott művészfilmeknek, amelyekben nagyon hosszú állóképek vannak, alig beszélnek, és nem igazán történik semmi különös. Idáig én sem tudtam mit kezdeni ezzel a típussal. Legutóbbi próbálkozásom a Bu San (2004) teljes kudarc volt: Hiába a sok lélegzetelállítóan gyönyörű kép/beállítás (ami ezeknek a filmeknek a velejárója ált.), végig úgy éreztem magam, mintha festéket néznék száradni (nem mellesleg el is aludtam egy pillanatra). A Vitalina Valera viszont páratlan élményt nyújtott. Drámának is megállja a helyét, de engem nem emiatt fogott meg. Teljesen a hatása alá kerültem, ez a hatás pedig az abszolút üresség volt. Kiszakított a világból, az időből; nem gondolkodtam a múlton, a jövőn vagy bármi máson. Nem is éreztem semmit. Eggyé váltam a csenddel. Megfigyeltem mindent, majd gyorsan el is engedtem. Akkor érzek így ritkán, amikor csendes esőben sétálok egy kihalt utcán. Néha kell az ilyen.
Miután befejeztem a filmet, kimentem a szabadba, és feleszméltem, hogy a szem sokkal jobb bármelyik kameránál.
Kiváló példa arra, hogy egy nyitott nézőnek szinte minden a hangulattól függ.
