Uta no☆Prince-sama♪ Maji Love 1000% (Uta no Prince Sama 1.) (2011–2011) 71% 18★

Ez egy olyan anime, amit hamarabb ismertem meg fanartok és doujinshik által. Yaoimán szemmel nézve még akár azt is mondhatnám, hogy felkeltette az érdeklődésem, de mivel tudtam, hogy ez egy otome game adaptáció, ráadásul nem olvastam róla túl sok jó dolgot, inkább kerülgettem egy ideig. Tizenhárom epizóddal később kijelenthetem, hogy az Uta no Prince tökéletesen alkalmas arra, hogy kipusztítsa az ember agysejtjeit.

A történet elég semmilyen, de én ebben semmi kivetnivalót vagy elítélendőt nem találtam, mivel otome game + hárem tulajdonságaiból kiindulva teljesen mindegy, mi a háttér, úgysem azon lesz a hangsúly. De a lényeg a lényeg, adott egy idolképző akadémia, hat helyes pasi és egy teljesen életképtelen főszereplő lány, akibe mindenki halálosan belezúg. Közben meg azért zenélgetnek is, mert hát mégis csak az éneklés lenne a történet magja.

A grafika először túl élénk volt az ízlésemnek, de pár rész után megszoktam és nem zavart a rikító színkavalkád. A karakterek elég szépek és csinosak, a fiúk igazi bishounenek. Az egyedüli, amit nem tudtam lenyelni, az Haruka szemszíne volt. Számomra annyira természetellenesnek és diszharmonikusnak hatott, hogy rosszul voltam, ha a nyálhercegnő arcára néztem.

Vessünk egy-két pillantást a szereplőkre, akik tucatkarakterek, de a többségnek adódnak szeretni való tulajdonságai.

Főszereplő leányzónk Nanami Haruka a teljes szintű IQ nullát produkálta az anime legelejétől a legvégéig. Nyivákolni és picsogni tudott, bocsánatot kérni és értetlenkedni is, mindemellett tökéletes kis zeneszerző volt, aki a semmiből tornázta fel magát hihetetlenül gyorsan. Azért figyelitek, nem semmi a kiscsaj, a középső neve simán lehetne Mozart. A játék során nem kell személyiséggel rendelkeznie, úgyis te variálod kedved szerint, viszont ez az átültetés nem lehetséges, ezért nem ártott volna, ha vernek egy kis értelmet csöpp buksijába és nem süt ennyire, hogy eredetileg egy otome game karaktere. Maradjunk annyiban, hogy számomra Haruka egy elviselhetetlen, ugyanakkor teljesen jelentéktelen szereplő volt.

Az első fiú, akivel megismerkedhetünk, Piroska férfi változata, Ittoki Otoya. Otoya szegény majdnem annyira buta, mint Haruka, gyerekes és naiv, igen ritkán villantja meg a komoly oldalát, általában idegesítően hatott rám szegényke, de azért aranyos és jóravaló kölyök.

Az ő szobatársa Ichinose Tokiya. Sikít róla, hogy komolyabb szerepet fog kapni, és tessék, máris megvan a személyes dráma, amit én ezerszer jobban élveztem, mint a női főszereplő bármely megmozdulását.

Nőcsábász idoljelöltet is kapunk Jinguuji Ren személyében. Ren inkább élvezi az őt körülrajongó nők társaságát, mint a zenélősdit meg azt, hogy gyerekkora óta rivalizálhat jelenlegi szobatársával Hijirikawa Masatóval.

Hijirikawa mindenben elég távolságtartó és tradicionális. Olyan kis rejtélyes és titokzatos figura, óriási fallal a szíve körül, úgyhogy tőle nem kell nagy nyálas jeleneteket várni.

Shinomiya Natsuki egy olyan nagyra nőtt fiú, aki mániákusan imádja az aranyos dolgokat (például a szobatársát). Haruka a kutyájára emlékezteti (lol), úgyhogy nagyon szimpatizál a lánnyal. Natsuki történetében van egy elég érdekes fordulat, ami pszichológiai szempontból kifejezetten felkeltette az érdeklődésem, viszont nincs kifejtve, furcsa és a hozzá tartozó cselekmény szörnyű. Maga a srác viszont tündéri, nekem ő volt az egyik kedvencem.

Kurusu Shou a hatodik, egyben utolsó szépfiúnk, aki Natsuki szobatársa. Szegény kölyök elég kicsire és férfiatlanra sikeredett, de persze ő nagyon menő pasinak képzeli magát. Natsuki rendszeresen zaklatja aranyossága miatt, amit Shou nem visel túl jól. Kettejük jelenléte az anime tömény fanservice része. Komolyan.

Egyébként is számomra az egész olyan volt, mintha ezekkel a párosításokkal szándékosan akarnák a lányok fejébe tuszkolni, mennyire jó kis yaoista dolgok kerekedhetnének ki a történetből, kit érdekel, hogy lány is van a sorozatban. És egyébként én is ezzel a szemmel néztem, azért, mert IQ nuku hercegnőnk tökéletesen alkalmatlan volt az életre, meg arra is, hogy bárkinek a barátnője legyen. Úgyhogy bevallom, nekem ezek a kis utalások jobban bejöttek, mint az egész sztori együttvéve.

De az is igaz, hogy miközben néztem, alapvetően nem volt a cselekményszállal bajom. Mondjuk a nyolcadik epizód kiverte a biztosítékot, ugyanis annál giccsesebb, nyálasabb és gusztustalanabb jeleneteket még életemben nem láttam. Az Amazing Grace-t elsütni egy ilyen jellegű animében meg egyenes vicc. Abszolút nem érte el a hatását, sőt! Aijima Cecil értelmetlen szerepléséről meg szó se essék.

Hogy mégis mi tartotta életben a történetet azon kívül, hogy szerettem beleképzelegni dolgokat a fiúk hátterébe? A zene! Mondjon bárki bármit, nekem a zenével semmi bajom nem volt, igazából a többségük tetszett. Azóta kivégeztem az összes karakter dalos lemezt meg mindent, és minőségileg teljesen elégedett vagyok. Ne feledjük, popról beszélünk, méghozzá idolpopról, és ha megnéztek mondjuk egy Johnny's-t, az sem különb annál, mint amit a hat fiú produkált.

Eléggé lefárasztott (köszi, Nanami Haruka), de akadtak azért jobb pillanatai. Viszont, ha nem azzal lettem volna elfoglalva fejben, hogy a fiúkat boronálom össze egymással, szinte tutira nem bírtam volna megnézni. Igazából átgondolva a dolgot, műfajában nem számít rossznak, de ez nagyon nem az én világom. Viszont értem, hogy miért szeretik sokan.

1.évad:
Én még mindig nem értem, hogy miért is nézem. Nem tetszik, de unlaoműzőnek jó :D