Tosca: In the Settings and at the Times of Tosca (1992) 80% 1★

Ismerkedni az operával valószínűleg így a legjobb – kép és hang által egyszerre, a modern technika csodájával, a felirattal kiegészítve. Nem a cinikus szól belőlem: manapság, amikor az emberek többsége nyugton még csak megülni sem tud egy 30-40 perces összefüggő zenedarab hallgatása közben, rengetegen igénylik a vizuális tartalom társítását, ráadásként pedig az opera végképp nem az a műélvezeti forma, amire egyik pillanatról a másikra csak úgy rákapunk, behuppanunk. Lemezgyűjtőként frászt is kapok attól, hogy a manapság egész jó áron beszerezhető klasszikus operafelvételekhez ma már librettó sem jár, pedig ennek birtoklása is alapvető szükségletnek tűnik egy opera rendes feldolgozásához. Logikus gondolat, hogy legyen az operaélvezet új formátuma a DVD – nem azért, mert Domingót, Pavarottit és Curát olyan jó nézni, hanem mert így kerülünk legközelebb az operához, mint színházi élményhez, és hát a legtöbb DVD-n még mindig ott a felirat, a szegény ember szövegkönyve…

Ehhez az „eredeti helyszínes” Toscához a Warner Classics Zubin Mehta doboza által jutottam hozzá. Zenekritikai szempontból sem kiugróan jókat, sem kiugróan rosszakat nem olvastam róla, opera kérdéskörében haladó laikusként nekem nyilván Domingo volt a húzónév, de bőven nem ő tette rám a legmélyebb benyomást.
Az értékelést helyes lenne több eltérő részletre szétszabdalni. Egyrészt a prezentált előadás, mint a Tosca egyik jól elérhető felvétele, szerintem korrekt. A viszonyulási pont ebben az esetben egy Callas felvétel lenne, szóval a lecke fel van adva, de érzésem szerint a három főszereplő hangilag és a hanggal való színjátszás terén is megfelelő kémiát mutat fel. A legtöbb Malfitanón múlik természetesen, hiszen Tosca nem egy tipikus hősnő, a felütés pillanatában akár egy szerelemi ármány fő szövögetője is lehetne, de emberi kisszerűségét levetkőzve mégis helytáll a cselekmény során. Domingo látszólag törhetetlen, érezhetően a legbiztosabb pont a produkcióban, Raimondi pedig ahol lehet, „lopja a show-t”, a második felvonásban elbűvölő az epekedő, mindenre képes megszállottsága és gátlástalansága. Zubin Mehta vezénylését nem tudom mélyrehatóan jellemezni, de őt ismerve a korrektnél lejjebb biztosan nem lehetünk. Nagyon süvegeltem egyébként, hogy miközben a projekt teljesen kiköltözött a színházból, Mehtát és a zenekart azért nem dugták el a néző elől.
A produkcióban filmként azonban úgyszólván nincs sok lehetőség: ne keressük itt a nagy Karajan-féle operafilmek epikus díszleteit és látványosságát, az események gyakorlatilag három (és fél) helyszínen mennek végbe, a kamera ügyesen pásztázza az énekeseket, néha egészen érdekes szögekből, minimálisan manipulálva a fényviszonyokkal. Nem egy látványorientált cuccról beszélünk, na.
A Tosca történetként szerintem magában hordoz bizonyos rendezői és énekesi szempontból megmásíthatatlan sajátosságokat. Amilyen izgalmas és magával ragadó Scarpia és Tosca kettőse a második felvonásban, annyira vontatottnak hat a harmadik, hiába ekkor tűnik először úgy, hogy Cavardossi és Tosca végre klasszikus értelemben vett szerelmespárként jelenhetnek meg a néző előtt. Érzésre ez a legrövidebb felvonás, mégis egyúttal a leglassabbnak hat…

De az élmény egyszerűen nem elvitatható. Rohanó, ingerekkel teli, nyomasztó mindennapjainkban, az embert ezer irányból presszáló behatásokkal körbevéve a modern egyén számára új értelmet nyer l*bsznia magát a fotelbe és két órán át hangosan áriázó, néha nem is túl szép, százéves kosztümökbe csomagolt énekeseket hallgatni. Bármennyi erőfeszítést is igényel részünkről, hogy ezt megtehessük és őszintén neki is adhassuk magunkat teljes szívünkből, a végeredményért mindenképpen megéri küzdeni!