Kiemelt értékelések
Ebben a párbeszédben minden benne van, amit a ’90-es évek filmforradalma a párbeszédek terén hozott.
Mindig tarantinózom én is, pedig Kevin Smith legalább olyan fontos ebből a szempontból, sőt azt is mondhatom, a teljes fikciós világgal ellentétben az ő szereplői tinédzserek, fiatalok, így nyugodtan ki lehet emelni a realizmusát, ahogy a kor életérzését dokumentálta. A fiatalok súlytalanságát, az igazi felnőttségbe való belépés értelmetlenségét, vagy akár az abba való belépés teljes hiábavalóságát. Randal példa az elsőre, Dante inkább a másodikra. Akármelyik utat is választjuk, a közös, hogy csakis a popkultúrából merítő önszórakoztatások maradnak, belecsúszva a legzűrősebb agymenésekbe, melyek – mint például itt – nagyon is szép íveket futnak be, és szerkezeti összevethetőségükkel sajátos paródiái lesznek a komoly filozófiai gondolatmeneteknek.
