Suzumiya Haruhi no Yuuutsu (2009) (2009–2009) 78% 4★

Nem a teljes évadról írok. Egyetlen történetszál értékelésén keresztül fejezem ki a csodálatom az egész széria iránt.

Az Endless Eight Arc minden bizonnyal az anime médium legmerészebb, kolosszális húzása. Adaptációként is elképesztő, hiszen a light novelben kb. egyetlen epizódnak felel meg – most igazán nem panaszkodhatnak arra, hogy összecsapták az eredetit, hát panaszkodnak másért. Legtöbben skippelik az egészet, vagy félbehagyják a sorozatot. Aki mégis megpróbálkozik vele, az egy-két rész után a fejét veri a falba, vagy hozzászokik, esetleg meg is szereti amolyan stockholm-szindrómásan – és itt vagyok én, aki a széria csúcspontjának tartja. Mindegyik reakció autentikus.

Forma és tartalom itt teljes egységet alkot. Miről szól? A szereplők egy időhurokban ragadnak, újra és újra átélik a nyár utolsó 2 hetét. Hogyan mutatja be? Pont így, ugyanazt az epizódot ismétli 8 részig. Illetve majdnem: nem olcsó időhúzásról, spórolásról vagy végletes trollkodásról van szó, hanem variációs ismétlődésről, ami egyenlő az Arc koncepciójával. Nincs újrahasznált kép, animáció vagy hang. Mind a 8 részt külön készítették el, más a storyboard, a szólamokat a színészekkel újravették, minimálisan átírták stb. – ez mutatja az alkotók elkötelezettségét.

Miért működik tematikusan.
Az Arc első részét gyanútlanul nézzük; egyszerű, nyugis filler epizódnak tűnik, amiből árad a nyári vakációs vibe. Kis szeleteket, montázs-szerű képsorokat látunk a rengeteg programról, amit egy japán gimis feltétlen ki kell pipáljon a szünetben. De a bakancslista végéhez érve mégis marad egy kis hiányérzet. Ilyenkor jönnek a belső óhajok, hogy bárcsak még egy nappal tovább tartana a nyár – gondolom, mindenki érzett már hasonlót. Ez a gyermeteg vágy adja az időhurok alapját, mivel az anime természetfeletti elemeket használ arra, hogy a címszereplő belső lelkiállapotát kivetítse. A többiek minden rész végére felismerik, hogy időhurokban ragadtak, de a felejtés miatt minden alkalom olyan, mintha az első lenne. Az ember nem szokott egyből a probléma felismerése után cselekedni… Na meg, nem olyan rossz a helyzet, a nyári szünet igazán tarthatna tovább, főleg hogy Kyon-nak semmi kedve utolsó nap megcsinálni a házifeladatát; meg lehet érteni, hogy a „holnapi énjére” akarja hagyni a problémát. Csakhogy minél több a halasztás, annál nehezebb cselekedni. Ahogy én is megszoktam az ismétlést, és simán elnéztem volna még pár részig. A „holnapi én” viszont nem létezik, tenni kell, bármi is legyen az. spoiler
Aki pedig szenvedésként élte meg a repetíciót, az ízelítőt kapott annak a szereplőnek a sokkal nagyobb szenvedéséből, aki mind az 15532 loopra emlékszik. Bárhogy is, az anime elérte a kívánt hatást.

Miért működik formailag.
90%-ban ugyanazt a forgatókönyvet követi, így az eseménysor szinte változatlan, de más a megvalósítás. Ez apró és jelentősebb eltéréseket is takar. Apró például az öltözékek cseréje, a karakterek hely- és helyzetváltoztatása (ki hol áll / ül), a szereplők hanglejtése. Jelentősebb például a zenei aláfestés, egyes jeleneteknél lényegesen eltérő hangulattal bíró dalt használ, ezzel ugyanaz az esemény más-más színezetet kap (humoros, ironikus, meditatív, rejtélyes, ijesztő, melankolikus, semleges – és ezek árnyalatai); illetve a legfontosabb: a cinematography. Mondhatni nincs két ugyanolyan beállítás a 8 részen keresztül. Hiába szól ugyanarról, mindig más szögből, más megvilágításban mutatja meg, áthelyeződik a hangsúly. Csak ámultam, hányféleképpen lehet megvalósítani ugyanazt a jelenetet, és hogy a beállítások mennyire meghatározzák a befogadás élményét, ettől film a film – már ha a néző bír némi filmes gondolkodással (sajnálom azokat, akik tényleg ugyanolyannak látják a részeket). Nemcsak fokozott nézői aktivitásra ösztönöz, képes lényegesen átformálni a befogadói hozzáállást, és azt a korántsem stabil szabályrendszert, ami mentén értelmezzük és megítéljük a művészi alkotást. Azt hiszem, nekem a valóság érzékelésére is új perspektívát kínált – Rilke „Változtasd meg élted!” körülbelül.