Shadows And Light (1980) 90% 1★

Jazzrajongásom egyik legkínosabb vakvágánya a fúziós zene: nem tudok vele mit kezdeni. Tulajdonképpen mindennel nagyon nyűgös vagyok, ami ebben a világban 1965 után látott napvilágot, és még ehhez mérten is csodálkozom azon, miért nincs nagyobb (vagy miért nincs egyáltalán?) kultusza ennek a koncertfilmnek. A Shadows And Light zenei koncepciók, vívmányok csodálatos tárháza, egy nagy művész talán legérdekesebb karrierszakaszának végső kicsúcsosodása – egyébként pedig olyan egyetemes zenei élmény, amiből mindenkinek részesülnie kellene legalább egyszer az élete során.

Joni Mitchell a hetvenes évek második felében folyamatosan kísérletezett a jazz és az énekes-dalszerző-folk rock vonulat keresztezésével, ebben egyik fontos partnere volt az azóta legendává vált, tragikus körülmények között, fiatalon elhunyt Jaco Pastorius. Három-négy stúdiólemez után a Shadow And Light még ebben a kísérleti környezetben is tudott újat mutatni: a koncerten tulajdonképpen egy supergroupot látunk, az akkor még alig két lemezt megjelentető Pat Metheny Group felét, Methenyt és Lyle Mayst, Michael Brecker tenor szaxofonost, magát Pastoriust, Don Aliast, aki Miles Davis elektronikus korszakában végzett munkájával már önmagában beírta magát a zenetörténetbe, és természetesen magával Mitchellel. Nem az a bámulatos, hogy ez a csoport működik és funkcionál, hogy egyik általuk képviselt szféra sem zavarja meg a másikat, hanem hogy ilyen csodálatos köztük a szinergia.
A Metheny-féle, az egész koncertet/turnét meghatározó hangzás egyébként is közel áll a smooth jazz-hez, alapvetően könnyen befogadható és a rockzene irányából a jazz felé tekintők számára kiváló kezdőpont. Pastorius számára Metheny és Mitchell világa is ismerős, Brecker pedig tulajdonképpen nem is hiányozna már ebből az összképből sem – ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a dolgot, mintha a Pet Metheny Group játszana fokozottan dalszerű, vokális zenét. De szerencsére nem kell sem elképzelni, sem egyszerűsíteni, csak meg kell hallgatni…
A produkció legértékesebb része a máig is közérthető esztétikum. A befogadhatóság és az összetettség nagyon ritkán párosul ilyen hatékonyan, a néző egy percig sem hiszi, hogy ez a zenekar egyetlen turné alkalmára állt össze, hogy a tagok nem évtizedes együttműködés következményeként kerültek ennyire egy hullámhosszra. Joni Mitchell a legnagyobb győztes, hiszen a hatvanas évek végén felemelkedő énekes-dalszerzők közül ezzel igen magasra lőtte magát be.
Ha van a dolognak akár csak leheletnyi árnyoldala is, akkor az a rendezés: a számos külsős betoldás, például a nyitójelenetben elég hosszasan idézett Haragban a világgal révén Mitchell a filmet is megpróbálja egy kicsit magasabb rendű zenei élménnyé tenni, de az ilyesmi mára teljesen kiment a divatból.

Csodálatos zene, nincs mese, hallani/látni kell!