MM! (2010–2010) 60% 1★

Szögezzük le rögtön az elején, hogy nálam is prűdebb embereknek messzire kerülendő az anime. Mert itt bizony mindenféle mánia felbukkan; van mazochista, cross-dresser, lolicon és „rajzolt lány mániás” fiúnk, szadista, vérfertőző, lánymániás lányunk. Mielőtt azonban a kedves olvasó a fejéhez kapna, hogy micsoda fertő ez itt, megnyugtatok mindenkit, a készítők teljes mértékben poénnak szánták ezt az egészet, mondhatni az anime önmaga paródiája.

Műfaját tekintve a vígjáték mellett ecchi is, ami most nem a bögymutogatásban nyilvánul meg első fokon, hanem a szereplők perverz személyiségében. Háremnek elég hárem, már amennyiben azt vesszük, hogy minden második lány belezúg szerencsétlen nevű Sado Tarónkba. Éppen ezért romantikusnak nem feltétlenül nevezném. Ami a főszereplő fiút illeti; nem nagyon kedveltem meg. Benne volt a háremtulajdonosok tipikus gavallér jelleme, a mazochizmusa csak az első pár részben szórakoztatott, utána idegesített, de benne aztán tényleg semmi extra nem volt. Meg vegyük reálisan; van egy srác, aki attól indul be, ha valaki kutyaként kezeli és szétveri a fejét, minden lány elkönyveli undorítónak, de azért szerelmesek belé. Gratulálok, igazán életszerű helyzet.

Ha végig megmaradt volna egyszerű, vicces háremnek, semmi bajom nem lett volna, mert témailag elég szokatlan a dolog, de beleraktak mindent, amitől nagyon eltúlzottnak éreztem. Szegény srác gyakorlatilag a készítők kísérleti nyula volt. Egyébként Sado Tarónak a minden tekintetben zseniális Fukuyama Jun kölcsönzi a hangját, akit szeretek és imádok, viszont ahhoz képest, mennyi hangszínen tud beszélni, Taro bántástól élvező hangja pont olyan volt, mint a Kuroshitsuji vörös shinigamijáé, Grellé. Ami nagyon beteg és találó hangszín, na de na, Grell legyen egyedi és Grell, Taro meg Taro.

A történetről jobb nem beszélni, végtére is elméletben arról szólt a dolog, hogy megpróbálják a szerencsétlent meggyógyítani, gyakorlatilag viszont egy fillerekkel teli akármi volt, amiben gyakran elpáholták a főszereplőt, hogy segítsenek rajta. Közben a lányok próbáltak közelebb araszolni Taro normális szívéhez, de a srác is egy érzelmi csőd volt, annyi érzékkel, mint egy krumpli. Néha eszébe jutott, hogy X vagy Y mennyire aranyos, pirult egy sort, de önmagában nem tudatosította az érzéseit.

Rajzolását tekintve elég szép volt, mondjuk ezek a nagy animés-mangás szemek és a tiritarka hajak nem jönnek be túlzottan. A cselekmény több sebből vérzett. Az utolsó epizód meg a Toradora karácsonyi részének átdolgozott változata, ennek megfelelően el is tört a mécses egy cseppet, de hiába sírtam, a sztorinak igazából nem lett befejezése, amit ismételten csak nem szeretek. Lényegében véve nem volt nézhetetlen vagy bűn rossz, de tényleg nagyon eltúlozták. Ha minden perverzióból feleannyit raktak volna bele, vagy önmagában feleannyi mániát mutattak volna be, sokkal értékelhetőbb lett volna.