Icarus (2017) 74% 20★

Nem tudom igazán milyen a jó sport doku, mert nem igazán néztem ilyeneket, nem tudom mihez hasonlítani. Ez mindenesetre elég hatásvadász módon lett összevágva, megtámogatva zenékkel. Az infók mellett rengeteg benne a sugalmazás, a vizuális „terelgetés”. Ezek számomra azért némileg visszatetszést keltőek, mert ezek szerint maga a száraz tényanyag nem elég erős és meggyőző önmagában (nem mintha pillanatnyit is kételkednék az oroszok tevékenykedéseiben, hozzáteszem az USÁban is ugyanez megy, a nyakamat rá).

Szerintem ez egy egészen megdöbbentő(en jó) dokumentumfilm. Egy részét annak, amivel foglalkozik, már régóta sejtettük (hogy az élsportot teljesen áthatja a dopping és hogy ez nem egy-egy sportoló magánakciója), egy részét pedig konkrétan tudjuk, mert elég nagy sajtóvisszhangot kapott anno ez az ügy, de nem is csak ebben a leleplezésből áll az ereje. Nézzük, ahogy elkezdődik az egész Bryan Fogellel, azzal a történettel, hogy mi lesz, ha egy középmezőnyhöz tartozó amatőr kerékpáros elkezd doppingolni, és egyáltalán mi kell ahhoz, hogy ne bukjon le, majd megtaláljuk az igazi „hőst”, Rodcsenkovot (de milyen figurát, te jó ég!), és valahogy egy egészen új szintre kerül át az egész. Onnantól kezdve megjelenik a színen az orosz titkosszolgálat és egy sor a világpolitikából ismert szereplő, Mutko vagy egyenesen Putyin, és olyasmi veszi kezdetét, hogy nem is érződik túlzásnak, hogy Rodcsenkov révén még egy kis 1984 is kerül a sztoriba. És hát tényleg, ahonnan ő jön, az tényleg valami disztópiának hat. Olyan természetességgel beszél a legkevésbé sem természetes dolgokról (és nem teszi kevésbé ijesztővé, hogy azt is érezzük, hogy ez nem csak ott, a távoli Oroszországban történik, nagyon is jelen van itt is). Ha ez egy játékfilm lenne, akkor azt mondanám, hogy Rodcsenkov egy nagyon jól megírt figura. Valahogy egyszerre nagyon képtelen, vicces, magával ragadó és taszító. De nem csak miatta működik ez a film. Fogelék azért értenek ehhez. Egyáltalán nem gyenge, ahogy leleplező dokumentumfilmből az Icarus egy ponton átmegy politikai thrillerbe, tényleg nagy formátumú főgonoszokkal… Kemény. Szerintem érdemes időt szánni rá.

Fú, nekem ez az orosz doppingbotrány valahogy teljes egészében kimaradt. Tény, nem követem már annyira az olimpiákat (sőt, leginkább semennyire), de azért szeretem azt hinni, hogy valamennyire tájékozott vagyok a világ dolgaiban… mindegy, most bepótoltam.

Meglepő, hány olyan dokumentumfilm van, ami elindul egy viszonylag kis hatású téma után, majd kiderül, hogy sokkal több van itt, mint elsőre látszik. Nekem eddig a dokumentilmfilmekről nem ilyen kép élt a fejemben, de úgy látszik, ez egyáltalán nem szokatlan.

Itt is ez történik: egy amatőr kerékpáros szeretne jobb teljesítményt elérni, de közben az évszázad doppingbotrányába fut bele.

Kevésbé őrült, mint a Tiger King vagy Tickled, amiket előtte néztem meg, de nem kevésbé tanulságos, és a végkimenetel, végkövetkeztetése nem kevésbé nyomasztó arra nézvést, hogyan is működik a világunk…

Jó dokumentumfilm volt, és imádtam a felütést is, ahogyan Fogel nekiállt a készítésének: egyszerűen csak kíváncsi volt, hogy ha elkezd doppingolni, akkor milyen teljesítményt fog elérni, mindezt pozitív doppingminta leadás mellett. És abból aztán mi kerekedett, te jó ég. Durván belenyúlt a méhkasba a pasi és Rodchenkov-val szépen borították az asztalt. Csak ugye az volt vele a baj, hogy a puzzle kirakós egy kis darabját emelte ki, bár mutatott rá egy igen súlyos problémára.
Ugyanis ha az élsportban minden orosz versenyző doppingolt, akkor az élsportban jóformán minden más nemzet versenyzője is doppingolt, szóval kissé szájelhúzva néztem, hogy megégetik az oroszokat, de amúgy meg annyira mégsem, a többiek meg megússzák (USA, Kína). Más csóróbb országok meg ha fennakadnak, mert nem űri a technológiájuk, csak negyed vagy fél-űri, akkor meg imádkoznak, hogy ne bukjanak le (mint ahogy nálunk is volt botrány az Annus és Fazekas doppingolása miatt).
Persze, lebuknak innen-onnan is, de inkább gondolom őket afféle odavetett bábnak, hogy lássa a világ: nálunk is vannak bűnösök, de alapvetően tiszták vagyunk. A WADA meg a társaik alapvetően gyengekezű szervezetek, akik néha kiosztanak egy-két pofont meg ejnye-bejnyét, aztán vége is a fegyelemnek.

Dopping? Csalás? Hogy néztek ki azok az NDK-s úszónők anno? Ugyan már. Tiszta sporttal akkor találkozhatunk a legnagyobb bizonyossággal, ha kiséltálunk a városi sport-versenyekre és nézzük a tizenéveseket. Nah ott van még tiszta sport. Ott a bemelegítőkrém a legnagyobb dopping.
De még az is sokkal tisztább, ha lent az utcán sprintelek egyet egy haverommal a nyári éjszakában. Vicc.

Egészen tudathasadásos ez a doku. Maga a felütés nagyon jó, hogy Fogel doppingolva bemutatja, mennyire korrupt és/vagy inkompetens a dopping ellenőrzés a világon, aztán amikor ez nem jön össze neki gyorsan (az legalább kiderül, hogy mivel mindenki doppingol az élsportban, ezért az élmezőnybe nem lehet úgy bejutni, hogy valaki pár hónapot doppingol, illetve, hogy a dopping mellett azért bőven számít a belefektetett munka és tehetség is), akkor a film átmegy egy teljesen más vonalra, és hagyja a fenébe azt, amiért a néző beült rá, és az orosz doppingbotrányról szól igazából, úgy hogy egy szót sem szól aztán arról, hogy ez az egész egy nemzetközi, minden országot érintő ügy, hiába akkor éppen az oroszok buktak le vele csúnyán.

Bizonyítékokat látni mindig fájdalmas.

Az Icarus nem sportfilm, csak a versenysport és a dopping segítségével mutatja be egy rohadt rendszer működését, amelyben a sport és a sportolók csak eszközök a legalantasabb emberi tulajdonságok, a hiúság, a kapzsiság, a hatalommánia kielégítésére. A 20. és 21. századi diktátorok olimpiai aranyérmekkel és egyéb sportsikerekkel és -eseményekkel igyekeznek eltakarni alattvalóik elől a bajokat – az Icarus még a Krím megszállása és a csúcsra pörgetett orosz doppingprogram között is érdekes kapcsolatot tár fel. Nem sportfilm ez, hanem egy komplett történelmi korszakot és világpolitikai helyzetet feltáró dokumentumfilm.

A film után a sportért rajongó és a sportra csak legyintő néző is ugyanazokat a kérdéseket teszi fel magának: mi értelme így ennek az egésznek? Mi értelme az élsportnak? Mi értelme a szurkolásnak? Különösen fontos kérdések ezek Magyarországon, ahol, a volt szovjet blokkban talán egyedülálló módon, máig nem néztünk szembe azzal, hogy nemzetformáló jelentőségű sportsikereink egy része minden bizonnyal csalássorozat részeként született meg.