BUCK-TICK: 13th FLOOR WITH DIANA (2005) 100% 4★

Mintha a vámpírok báljába csöppentem volna, ahol a BUCK-TICK muzsikál a rituális vérszívás közben és én két perc elteltével örömmel feküdtem volna az áldozati oltárra…

Istenem, ez GYÖNYÖRŰ VOLT, minden tekintetben.
Csodálatos előadásmód…
Gyönyörű vizuális megoldások…
Gyönyörű zene…
Gyönyörű ének…
Gyönyörű szövegek…
és valami nem evilági hangulat… Az ilyet nem lehet tanítani, ez szívből jön.

Nagyon tetszett, hogy behozták a balerinát is (akinek Atsushi félidőnél jelképesen spoiler és a végén a bohóc spoiler a csajt).

Nem tudnék kedvencet mondani a dalok közül, mert k.rva jó számokat nyomtak le végig. Na jó, az Ijin no Yoru , és a Muma-The Nightmare teljesen kikészített és alig vártam a Romance-t, ami az egyik legeselegeslegnagyobb kedvencem tőlük – és még a balerina is belibegett, ó, igen! :)

Ízelítőnek:
spoiler
spoiler
spoiler

(Azért ketten megint kicsit ellopták a showt: Hisashi a mozgásával – és a bohóccipőjével – rögtön magára vonta a tekintetet, Atsushi meg olyan erős szexuális kisugárzással bír ba.sszus, hogy…hmm, maradjunk annyiban, hogy mindig belezúgok.)

Most megyek és beleüvöltök a kispárnámba.

Ha minden koncert ilyen mesterien meg lenne komponálva, keretbe lenne foglalva, meg lenne festve, hát… bérletet vennék. Ez kérem szépen egy zseniálisan felépített zenés színházi előadás. Elragad, elvisz, nem enged, lenyűgöz, elszomorít, elemészt. Friss BUCK-TICK rajongó vagyok, de azt elmondhatom, hogy a művészetük egy csoda, mint egy jó könyv, ami képes átrepíteni ebből a nyomorult világból egy másikba, ahol csak az élvezeté a főszerep.

Sakurai Atsushi egy félisten, még meg sem szólal, ki sem ereszti azt a testet-lelket simogató hangját, meg sem mozdul, de máris egy 18-as karikáért kiált az egész lénye, és akkor még nem esett szó a játékbabás légyottról a DOLL c. dal közben. x)
Kihívás: próbáld meg Atsushit csak hallgatni, csukott szemmel… Képtelenség! :D Olyan mozdulatai vannak, hogy az ember belepirul, de nem képes levenni róla a szemét. Na és az a bariton… =)

Imai Hisashi… Százszázalék, hogy még a köldökzsinórját is gitárhúrok fonták körbe és kicsi Imai még az anyaméhben is pengetett és tépett. Kizárt dolog, hogy csak később kezdett el gitározni tanulni. Egy balkezes őstehetség. Imádtam, ahogy bejárta a színpadot.

Hoshino Hidehiko egy jégből faragott Dávid szobor… (szerelmes is lettem bele, naná!), már a Climax Together koncertfilmnél is sajnáltam, hogy nem közvetlenül Atsushi mellett/mögött zenél. :'( Mindig, amikor elkalandozik róla, a játékáról, az átszellemült lényéről a kamera, egyre többet-többet akarok belőle.

Higuchi Yutaka egy mosolyalbum, mint egy boldog kisgyerek, aki a szülei tudta nélkül a nagyokkal játszhat. Legnagyobb örömömre. Minden tagjában ott van a ritmus, a Muma – The Nightmare közben vele mozogtam én is.

Yagami Toll a dobok félistene, az ember legszivesebben zsebre tenné és hazavinné magával.

Az egész koncert egy hatalmas élmény. A zene, a látvány, a hangulat, minden. A Climax Together 10 csillagot kapott, erre nem adhatnék 11-et?