Apacs kapitány (1971) 60% 2★

Eredetileg be akartam iktatni egy friss újranézést, mielőtt értékelném a filmet, de az időmből most nem nagyon futja erre, úgyhogy hiszek az első benyomásnak: sok aspektusában pocsék film az Apacs kapitány, de van egy tényezője, ami magasan kiemeli a késő hatvanas-kora hetvenes évekbeli westernek közül, ez pedig a főhőse, pontosabban az azt megjelenítő színész, Lee Van Cleef. Mindig is briliáns, talán egydimenziós, de az egész karrierjére ráégett westernhős előadásában verhetetlen színésznek tartottam őt, de most úgyszólván leszaladt a redőny a mozi nézése közben: Lee Van Cleef maga a westernhős esszenciája, és ha valami csoda folytán az itteni formájában megjelenhetett volna valamelyik közelmúltbéli Tarantino westernben, ma előtte hajbókolna a fél világ…

Igaz, az Apacs kapitányban alkalmaznak vele kapcsolatban egy trükköt. Mivel indiánt kell játszania, leborotválták a bajszát. Ezzel legalább húsz évet fiatalodott, illetve szert tett egy leginkább David Carradine-ra emlékeztető hipnotikus erejű sármra, de ezzel és a rojtos bőrkabáttal, meg az egyetlen egyszer – igaz, kicsit öncélúan – megvillantott kidolgozott izomzatával konkrétan elérték, hogy a néző fejben kicsit átrendezze a híres westernek legendás főhőseit, ikonikus jó- és rosszfiúit.
Ám mindemellett Van Cleef hozza a rá jellemző elképesztő kamera előtti jelenlétet és árnyalatlanságában is mélyen összetett karakterformálását. Apacs kapitány kemény ellenfele az ellenlábasoknak, de nem legyőzhetetlen és főleg nem törhetetlen, nem jár egy lépéssel az események előtt, nem immunis a verésre és a golyótalálatokra. A mozi ráadásul hitelesen prezentálja az acid westernek sajátos negatív, befordult, sötét hangulatát, így egyáltalán nem lepődnénk meg rajta, ha a főhőst egyszer csak elveszítenénk, ha győzne a rossz.
Ha már acid western: a cselekmény közepén feltűnő pszichedelikus látomás egyrészt konkretizálja, a film egész stílusa és hangvétele pedig megerősíti, miről szól ez a műfaj. Érezzük, valami nem stimmel, nem kerek, hogy az események egyetlen valamirevaló szereplője egy fehérek közé integrált indián tiszt, akit annak ellenére néz le mindenki, hogy kapitányi rangban, egyenruhában ténfereg a városkában – de az sem, hogy emiatt a „valódi” indiánok már kinézik soraik közül. Hippi a gondolat, de szerintem ebben valóban benne van a magából kifordított világ, hisz a western mindig is nagyvonalúan rajzolta fel a rosszakat és a jókat, az összetartozó és az egymással összeférhetetlen végleteket. Hogy mai szemmel Van Cleef blackface-e nem szalonképes, azt engedjük el, nem lényeges, de az alműfajt meghatározó „énkeresés”, a western régi lényegének, leegyszerűsített és emiatt áhítottnak vélt erkölcsének a kutatása nagyon is felfedezhető az Apacs kapitányon.
Kár azonban, hogy a mozi sok szempontból csapnivaló: nem különösebben jellegzetes a rendezés, a vágások olykor kimondottan borzalmasak, a forgatókönyvet csak a kiindulási alapul használt regény tartja egyben. A Van Cleef által felénekelt dedikált betétdalnak semmi értelme nincs… A maga tárgyilagosságában a westernek versenyében ez a film kizárólag Lee Van Cleef lehengerlő játékát tudja felmutatni. Az viszont tényleg pokolian lehengerlő…

Úgy adom a hetet, hogy a tárgyilagos pontszám öt lenne, de Lee Van Cleef csillagos tízeséből kölcsönvettem még kettőt a film értékeléséhez is. Ezzel együtt kizárólag a színész rajongóinak, illetve a műfaj nagyon elkötelezett rajongóinak ajánlom.