Anvil: The Story of Anvil (2008) 80% 2★

Az Anvil a dicső N.W.O.B.H.M. kanadai oldalszárnyán került az előtérbe. A Motörhead, Judas Priest első ilyetén kísérletei után pár hasonló csapattal (Accept, Raven, Exciter, Jaguar) a ’80-as évek elején az elsők között keverték a metalt a gyors ritmusokkal, tovagyűrűző hatással a később előtörő thrash, speed és power metal bandákra. Kiváltképp ami a riffeket, a brilliáns tempóváltásokat, az őrületes dobjátékot illeti. A korai Iron Maiden lemezek mellett a Metal on Metal c. album a N.W.O.B.H.M. korszak egyik legfontosabb hanganyaga, erről egyébként a Metallica, Slayer, Anthrax, Celtic Frost, Exodus, Death tagjai sosem hallgattak.
A ’80-as évek közepétől egyre a partvonal mellől kellett szemléljék az eseményeket, a rég megérdemelt áttörés elmaradásának lehetséges okai a filmben is rendre felbukkannak. A szerencsétlen kiadóválasztások, a kanadai lakhely miatti részleges elszigeteltség, ennek folyományaként a kevesebb európai és amerikai turné, eredményes menedzsment feltűnő hiánya, a heavy metal ingadozó sikerspirálja, stb. Viszont sosem vonultak vissza, még a ’90-es évek közepi metal-mélypont idején is lemezeik jelentek meg. Méghozzá máig színvonalasak. Bár a Metal on Metal mellett még a Forged in Fire, és a kései remekmű, a ’92-es Worth the Weight lemezek azok, amelyek hiányát egy alapos rock/metal gyűjteményből semmi nem indokolhatja.
A film ötlete viszont nem tőlük érkezett, hanem a Steven Spielberg mellett is dolgozott rendező/forgatókönyvíró Sasha Gervasi-tól, aki tinédzserként, évtizedekkel korábban még a turnéikon segédkezett. Miután eszébe jutottak, sor került egy személyes találkozóra. Gervasi teljesen megütközött azon, hogy az elmaradt siker ellenére sem adták fel az álmaikat, és 1978 óta (’81-ig még Lips néven) folyamatos a létezésük. Ugyan régóta polgári munkahelyükön keresik meg a betevőt, voltak tagcseréik és áthidalhatatlannak tűnő problémáik, de az Anvil mégsem oszlott fel. Lassan kirajzolódott fejében egy film forgatókönyve.
Az alaptörténet röviden: a csapat rég esedékes, 2005-ös Európa-körútjának felvételeivel indul – ennek keretében került sor első magyar koncertjükre is (fenomenális volt, bár csak kb. harmincan voltunk jelen), amelynek útján a nagy fesztiválok mellett a kontinens kisebb klubjait is felkeresték. Egy pofoznivalóan rosszul szervezett és sikertelen turné keretében, tele könnyfakasztó csalódásokkal, melyek után a zenekarok nagyrésze nyomban visszavonult volna. Ehelyett ők hamarosan nekiálltak a 13. albumnak, amely produceri munkálataihoz egy neves stúdióguru, az azóta elhunyt Chris Tsangarides (Black Sabbath, Judas Priest, Thin Lizzy, Exodus, Overkill, Helloween, stb.) szolgálatait tervezték igénybe venni, akivel már legfontosabb albumuk idején is ment a munka. Csakhogy szűkösek a kereteik. De besegít a szűkebb család, Lips nővérének adományából megindulhatnak a felvételek.
A lemez nehézkesen bár, de elkészül, az érdeklődésszegény kiadók viszont hamar kiszárítják az elbizakodottságot. Valahogy csak megjelentetik, magánkiadásban, és a végén némi gyógyír, amint lehetőség nyílik egy japán bulira.
Mélyreható betekintést kapunk a két főtag, az akkor még kora ötvenes éveikben járó énekes/gitáros Lips, és a dobos Robb Reiner életébe. A színpadon kívül is hitelesnek tűnnek, bár a kamera előtt senki sem pont úgy viselkedik, mint egyébként. Gondolom én. Szellemes, vagy szívszorító jelenetekből nincsen hiány, és újabb, alulról elkapott arcképet kaphatunk a zeneiparról. De a film elsősorban a kitartás és a barátság hőskölteménye.
A zenekar fő terepe a színpad, a koncertfelvételekre ezért nagyon odafigyeltek. Reiner ma is hihetetlen érzékkel mártja dobverőit a bőrökbe, a hozzá hasonlóan magyar felmenőkkel rendelkező basszerrel (eredeti nevén Glenn Edward Gyorffy) együtt eszes és bombabiztos ritmusszekciót alkottak. Lips színpadi jelenlétéből továbbra is árad a szenvedély, annyira élvezi a frontember szerepkört, hogy majd’ kicsordul a szája szélén. Hangja és énekdallamai igencsak megkoptak az elmúlt évtizedekben, és újabb dalaikból ha valami, hát a fantasztikus minőségű riffek, a tempók kiszámíthatatlan bravúrjai már hiányoznak, de a színpadon továbbra is izzanak, akár fiatalabb éveikben.
Ezzel a filmmel, és váratlan sikerével viszont új fordulatot vett karrierjük. Sorra kapták a díjakat és jelöléseket a legjobb dokumentumfilmek versenyeiben, majd egy ideig az Oscar-díj várományosaiként is felmerültek, de az utolsó körökig végül nem jutottak el. A Los Angeles-i bemutatón többek között Keanu Reeves, Dustin Hoffman, Henry Rollins, Michael Moore is megjelent. Akik távolról sem azok a tipikus metal-arcok, de a filmről mind kedvező véleményt fogalmaztak meg.
Ez is közrejátszott abban, hogy 2009 nyarától már nem hagyták őket unatkozni. Számos giga-fesztiválon felléphettek, koncertek az AC/DC-vel, de elnyerték a VH1 támogatását is, akik többek között a DVD-verzió kiadását is magukra vállalták. Immár az Anvil-turnék és albumok is pontosabb előmunkálatok után körvonalazódnak.
Eddig is tudtuk, hogy nem mindenki sztár és milliomos, akit a színpadon megtekinthetünk, de ennek a filmnek még a tájékozottabb zeneszakértők felé is van mit mondania. Ezért sem állítható, hogy szükséges a csapat rajongójának lenni a filmmel való megbarátkozáshoz. Minden rock/metal zenekedvelőnek, vagy megrögzött dokumentumfilm-fogyasztónak forrón ajánlott, elsősorban a jövő zenészei számára lehetnek hasznos üzenetei.
Legalább annyira őszinte, figyelemreméltó alkotás, mint a Metallica „Some Kind of Monster” c. filmje. Fontos film és kordokumentum, középpontban egy méltán legendás, és már fénykorában is csúnyán alulértékelt zenekarral.