Valentine_Wiggin  értékelése

Van egy vígjáték címke a műfajok között, és bár ebben a filmben határozottan van irónia, szarkazmus, és fekete humor, de véletlenül se üljetek le elé úgy, hogy vígjátékot vártok. Ez egy pszichológiai dráma, szatíra, és thriller, annak is kell kezelni. Nagyon fontos, és nagyon súlyos témákról beszél, pont arra rávilágítva, hogy milyen szinteket ölt a társadalomban az áldozathibáztatás, mennyire egyedül tud maradni egy nő, és próbál tenni egy lépést afelé, hogy beszéljünk ezekről a kérdésekről.
A történet központi eleme egy egyetemista lány megerőszakolása az évfolyamtársai által, amiért végül senkit nem vonnak felelősségre, a lány maga viszont öngyilkos lesz – a legjobb barátnője, aki magát hibáztatja, hogy nem tudta megvédeni, otthagyja az egyetemet, és az egész életét annak szenteli, hogy elintézze a bűnösöket, akkor is, ha önmagát tönkre kell tennie a bosszúért. Cassie karaktere nem példakép. Nem egy sikeres nő, akire az ember hasonlítani akar – kicsit inkább Dantés-es (Monte Cristo grófja), egy ember, akinek annyira az önmeghatározása része lett a bosszúja, hogy nem tud élni mellette, nem tud felgyógyulni, és miközben zseniális az elméje, és elképesztő a tudása, csak arra használja, hogy pusztítson vele. Ugyanakkor, ahogy Dantés esetén is, úgy Cassie-nél is igaz: gyűlölni sem lehet. A bosszújának célpontjai tényleg szörnyű tetteket követtek el, tényleg mindent megúsztak, és Cassie bizonyos szempontból még nagyobb eleganciával csinál mindent, mint Dantés: ő tényleg senkinek nem árt fizikailag. Pszichológiailag kínoz, de azt mesterien. Különböző eszközökkel ébreszti rá az áldozathibáztatót a félelem és kiszolgáltatottság érzetére, amibe az áldozat került, szembesíti a „rendes srácot” akitől annyira nem áll távol, hogy kihasználjon egy részeg nőt, a saját sötétségével, és igen, magával a fő bűnössel, aki megerőszakolta a barátnőjét, jóval brutálisabban bánik el, de lényegében nem kerül mocsok a kezére. Ha pedig valaki őszintén szenved a tettétől, és megbánja, annak megbocsát, és nem áll rajta bosszút (spoiler)
Egyébként maga a film látványvilága pont rá is játszik erre a pszichológiai kínzásra épülő bosszúkoncepcióra – imádom, hogy az első jelenet után a kép azt sejteti, hogy Cassie kezéről vér csöpög, és megölt egy férfit, aztán viszont kiderül, hogy csak a hot-dogjáról csöpögött a ketchup, és fizikailag egyáltalán nem bántotta.
A mellékszereplők egy jelentős része kicsit egydimenziós – én személy szerint Ryannél azért sajnáltam, hogy nem kezdtünk vele többet, mert spoiler. Ez viszont annyira nem meglepő, tekintve, hogy ez tényleg Cassie filmje.
Carey Mulligan egyébként zseniális a szerepben, egyre jobban megkedvelem ezt a színésznőt: már a Szüffrazsettben is lenyűgözött, majd később a Ne engedj el!-ben, de ebben a szarkazmusa, az arcjátéka, az egész stílusa egyszerűen zseniális. Hogy ismét vonjak egy Dantés párhuzamot, egy ennyire egy emberre fókuszáló bosszúsztoriban végig szükség van rá, hogy a főszereplő magára vonja a figyelmet, hogy lássuk, ő irányítja a cselekményt, és ez nála maximális mértékig megvolt.
Nagyon merem ajánlani – nőknek is, férfiaknak is, mert ez nem olyan téma, amiről csak egy nemnek kell tudnia és beszélnie.