1953 márciusában a nagy vezér meghalt, és milliók gyászolták Moszkva utcáin. Ám volt néhány ember, akinek a gyász helyett valami egészen más dolog jutott. Hruscsovnak és a vezetés többi tagjának ki kellett találnia, hogyan tovább, ezzel pedig őrült harc vette kezdetét az utódlásért.
balagesh értékelése
A többi értékelést elnézve egyértelmű, hogy a készülékemben hiba van. De legalább engem érdekelnek a saját hibáim, úgyhogy leírom, mit (nem) vett a készülékem.
A helyzetkomikum kiaknázása az első felében okés volt. Bár a rádiós fickó is már idegesítő volt (de itt mintha ez lett volna az általános rendezői instrukció), a koncert megismétlése, Sztálinnak az ehhez szorosan kapcsolódó elhunyta, illetve az orvosokkal való tökölődés egységes, átgondolt struktúrát alkotott. Utána viszont Hruscsov és Berija csatája eléggé ad hoc jellegű volt, és azt már csak az idegesítő hadarások, erőszakoskodások, illetve az első felében már untig megismert döntés- és cselekvésképtelenségi mechanizmusok uralták. Pszichologizálhatok, hogy éppen az ilyesmi elől vagyok menekülőben. Minél autoriterebb egy rendszer (mindegy, hogy állam, cég vagy család), a besorolt tagok annál kevésbé jogosultak önálló cselekvésekre, és annál inkább a csúcsember gondolatait kell visszhangozniuk, vagy legjobb esetben a céljaikhoz hajlítaniuk. Hogy ez így megy, a bőrén érezheti minden jó magyar, ha a kedve engedi. Csak ugye a jó szovjet időkben a bünti a golyó volt, esetleg a Gulag. Most nyilván finomabbak és komplexebbek az eszközök. Talán a tapasztalatlanabbaknak ez érzékenyítésként működik, de én megszenvedtem a nézést. Eredetileg csak annyit terveztem írni: kínos. Kínlódtam a megjelenítéstől és a tartalomtól is. A készítők az előbbiről tehetnek, és éppen ezért szentül meg vagyok győződve, hogy csak egy posztszovjet érintettségű stáb lehetett volna képes az igazán jó megformálásra.