balagesh  értékelése

Ez az utolsó, klasszikus epikai ívet végigvivő, a színészeknek értékelhető mennyiségű szöveget, cselekvést és teret biztosító maffiafilm. Mindaz, ami csak elképzelhető volt ebben a témában, azt a Keresztapa tette lehetővé. De az ezredforduló után vagy az akció, vagy az irónia győzött. Az őszinte, átélhető, realisztikus filmnek annyi lett. A Donnie Brascót ma nézni már nem is egyszerű. Jönnek-mennek, beszélgetnek, tervezgetnek. És közben, mintegy mellesleg mélyül el a két ember viszonya. Ám mindvégig ott fojtogatja a torkunkat az érzés, hogy ennek nem lehet jó vége. Nincs olyan élet, amiben mindezt minimum lelki sérülések nélkül meg lehet úszni. Al Pacino figurája is túl összetett már. Várnánk, hogy határozottan félretegyék vagy felemeljék. Hogy legyen vele valami. Ugyanígy Depptől is elvárjuk, hogy vagy be, vagy ki, de ugorjon végre. Csak hát az élet nem ilyen. Azok a filmek, amikben ilyen elvágólagosan megtörténnek a dolgok. Az élet hullámverés. Néha messzebbre nyúlnak ki a habok, néha közelebbre, de aztán visszahúzódik a víz, és csak lassan változik a partszakasz… Ez a film tehát az azonosuláson, vagy legalábbis átélhetőségen keresztül érint meg. Megérteti, hogy két emberből (de részben a környezetükben élőkből is) hogyan lett az, aki.