lipotdorka értékelése

Annyira de annyira féltem, hogy konkrétan le fogja másolni a Hill Houset mint hangulatban, mint sztoriban, és annyira jó, hogy kb teljesen más, mégis képes volt ugyanakkora katarzist kiváltani, mint az elődje. Annyira más, de mégis annyira hasonlít, mindemellett annyira zseniális, de nem is vártam mást Flanagantől.
Fontos kiemelni, miben is tért el ez a sztori a Hill Housetól, amíg ott azon volt a hangsúly, hogy rejtett szellemeket keresgélünk, hogy ki a Bent Neck Lady, hogy mi van a piros ajtó mögött, hogy hogyan működik maga a ház, ezzel együtt a családról és az ő szeretetükről, hogy történjék bármi, ők ott vannak egymásnak, együtt élik át a dolgot. Szemben itt van a Bly Manor történet, ahol pont arra megy ki a játék, hogy azokat szeretjuk, akik már nincsenek velünk többet. Hogy hogyan birkóznak meg a halállal, a gyásszal, minden veszteséggel ami ezzel jár, és hogy mire lenne képes valaki, hogy ezen változtasson. Arról szól, hogy az idő múlásával hogyan kerül vissza minden a régi kerékvágásba, hogy hogyan felejtjük el szeretteink arcát, hangját, mozgását, illatát, de egy valamit sosem, hogy milyen hatással voltak ők a mi életünkre, hogy milyen érzéssel töltött el minket, amikor meghaltak, hogy hogyan keressük még mindig őket a legkisebb dolgokban is. Hogy hogyan maradunk meg egy emlékben, hogy hogyan játszuk azt le újra és újra, mintha kísértene.
És lehet, hogy itt most nem voltak olyan ijesztőek a szellemek, mint a Hill Houseban, de itt nem is ezen volt a hangsúly. Nem szolgálta volna a történetet ilyen jól, ha összesz.rtam volna magam minden jelenésnél. Itt nem véletlenül nincs arcuk. És mivel nincs arcuk, nincs identitásuk sem. Csak elveszett lelkek, elfelejtve, akik csak úgy léteznek anélkül, hogy bárki is emlékezne rájuk, ezért elvesztették saját magukat, azt, ami őket őkké teszi.
Ami igazán ijesztő itt, az nem a szellemek, hanem, hogy egy napon mi, nézők is el fogunk veszíteni valakit, egy szerettünket, aki nélkül jelenleg el se tudjuk képzelni az életünket. Erről szól a Bly Manor. Hogy mi hogyan fogjuk ezt átvészelni, folyamatosan belekerülve az emlékekbe, a gyászba.
Az elején nekem nagyon fura volt ez a lassú menet, mert igaz, a HoHH is lassú volt, de ez még 3 fokkal visszavett. Csak az utolsó részekre értettem meg, és ebben rejlik a zsenialitása. Karakterileg is mindenki iszonyat komplex, amit már megszokhattunk Mr. Flanagantől.
Hatalmas élmény, ahogy felülsz erre az elkélesztő érzelmi hullámvasútra, ez mellett átélni a fantasztikus operatőri munkát, a zenét, a csodálatos színészi játékot (mind a felnőtt, mind a gyerek stábból), ahogy épül az egész és az utolsó részben csúcsosodik, majd kirobban.
Jöjjön a harmadik!!