BeL1eVe  értékelése

Tudni kell rólam, hogy nagyon kevés több évados sorozatra szánom rá magam. Ez betudható annak is, hogy fiatalkoromtól kezdve a filmek hosszaira vagyok kondícionálva, amik arra a 1,5-3 órás hosszban képesek engem lekötni. Ezért is van az, hogy mondjuk egy 50-től 100 részig terjedő sorozatot élből átugrok, mert bennem van az a tudat, hogy végig kell néznem az összes létező részét, hogy egy kerek összkép jöjjön ki belőle. Jó párszor jártam úgy, hogy már az első évadoknál kaszáltam, mert egyszerűen vagy nem tudott érdekelni, vagy egyszerűen lefárasztott minden szinten és csak azt láttam, hogy: Ebből még nekem 6-7 évadot kéne megnéznem jobb esetben?! A The Walking Dead volt az egyetlen olyan, ami valamilyen csoda folytán a 6. évad feléig néztem, pedig már az 5.-nél éreztem hogy ebben nincs ennyi kraft. De aztán olyan szinten átváltott szinte egyik pillanatról a másikba totális dögunalomba, hogy minden bűntudat nélkül hagytam abba végleg.
Na dehogy mire fel ez a hosszú felvezetés?
Ugyanis a Banshee-ről sok helyről hallottam beszámolókat, hogy mennyire mozifilmeket megszégyenítően profin van megvalósítva az egésze, és hogy az akciófilm kedvelőinek igazi aranybánya. Ekkora már lement belőle a 3. évad fele, ezért ha nagy nehezen is, de úgy gondoltam: „Oké, most úgy is rá vagyok pörögve az akciófilmekre, amúgy is ekkortájt láttam a The Raid 2 is, nézzük mit tud!”
Lement az egy órás pilot és már ez baromira berántott az eszement stílusával, a frappáns alapkoncepciójával, az érdekes karaktereivel és maga Banshee kisvárosának elborult miliőjével. Később ahogy elértem a 3. rész végére spoiler már úgy voltam vele, hogy: „Azt a rohadt! Ez valami elképesztően király!”. Ezt követően pár nap alatt ledaráltam a 2. évadot is, majd a 3. évaddal egy egészen új szintre ért el a sorozat, mert itt még a gyengébb részek is nagyszerűek. A többi az a szenzációs és az istentelen zseniális között tendál. spoiler spoiler spoiler
Végül tűkön ülve vártam a 4. évadot, és bár egyetértek abban, hogy nem olyan elementáris mint a 3., de szerintem így is egy tisztességes befejező szezon lett, amin érződik ugyan a visszafogottság, de a krimi-thrilleres stílusváltás tök üdítőnek hatott és nagyon is érdekelt hova futnak ki, milyen irányokba szövődnek a sztoriszálak. A befejező rész pedig még hogyha kicsit túl random módon kapja elő a megoldásait, egy méltóságteljes lezárás lett. Bevallom, a búcsújeleneteket meg is könnyeztem, mert egyszerűen a szívemhez nőttek a főbb karakterek.
Apropó karakterek.
Nyilvánvaló, hogy bele lehet kötni egyes személyek döntéseibe, logikailag kikezdhető, de ezek a jellemek annyira beleillenek Banshee elkorcsosult, eltorzult közegébe, ahol a bűnt porszívóként szívja magába, hogy szinte mindegyiküknek el tudtam fogadni ki mit miért csinál. Itt jegyezném meg, ahogy a sorozat feltérképezi, boncolgatja a helyi amishok és az indiántörzsben kialakult frakciókat, azok szokásait, törvényeit, hatalmi vagy tényleges tetteit, remekül van ábrázolva.
Szerintem Proctor az egyik legösszetettebb figurája a szériának, aki egyrészt igyekszik törvénymegkerülő módszerekkel e két különálló zárt kommunában élő lakosokat a saját irányítása alá vonni, egyéni korrupt ügyleteit lezavarni, de közben azért képes az empátiára, és még ha képtelen is elkerülni a konfliktushelyzeteket, nem felejti el honnan jött, belül tud tiszteletet is tanúsítani bizonyos emberek felé. A Hood-dal való közös jeleneteiket (legyen az párbeszéd, vagy verekedés) élvezet nézni, Ulrich Thomsen telitalálat a szerepre.
Maga a főhős, Lucas Hood is végtelenül szimpatikus, árnyalt személyiség, akivel rendkívüli módon tudtam azonosulni, együtt érezni, átélni a dilemmáit, motivációit, fájdalmait, a szorult helyzetekben drukkolni neki. És persze alkalomadtán marha szórakoztató volt hallgatni ironikus odaszólásait illetve, hogy a széria alatt hány dögös nőt volt képes lefektetni. Az egész karizmája, egyénisége rohadt badass, Anthony Starr perfect választás volt hozzá.
Külön vicces volt nekem, hogy mennyire ügyesen titkolja a sorozat végig a valódi nevét a karakternek. Reméltem a legutolsó részben felfedik, de igazság szerint annyira egybeforrt a Lucas Hood névvel, és ekkora már annyira megismerted a teljes lényét, hogy abszolút nem tartottam fontosnak. Mert egy nevet könnyedén át lehet írni, a belső egyéniségedet szinte lehetetlen.
Job is az egyik nagy színfolt, a mondhatni comic-relief hacker, aki már csak az extravagáns kinézeteivel azonnal megmosolyogtat, frappáns beszólásaival pedig csak tovább emel a sorozat humorfaktorán. Ott van Sugar, az egykori boxoló exrab, aki a szárnyai alá veszi Hood-ot és kvázi olyan szintű barátságot köt vele, mintha ősidők óta ismernék egymást. spoiler. Ott van Ana, aki Carrie néven lelkileg is próbál elszakadni zsarnok, maffiózó apjától, egyúttal hátrahagyva bűnös előéletét és tiszta lappal élni az időközben kialakult családjával. A Hood-dal való kálváriájukat, morális döntéseiket teljesen át tudtam érezni.
Nők közül nekem Siobhan volt a csúcskedvenc, aki egyfelől a kisugárzásával kilóra megvett magának, másfelől az ő múltja volt nekem talán a legmeghökkentőbb. Ahogy Hood-dal kialakult köztük a kapocs, valami hihetetlenül emberinek és érzelmesnek éltem meg.
Igazság szerint lehetne még sorolni a legutolsó mellékkarakter egyéni hátterét, ami igaz, hogy van akinél csak egyetlen rész erejéig terjed, de simán megjegyezhető marad. (Chayton, Emmett, Brock, Burton, Nola, Rebecca, Gordon, Deva, Max, Rabbit, Olek, Kurt, Alex, stb.)
Mindezekkel együtt ami szerintem a sorozat igazi ütőkártyája, az a mesterien adagolt tempó. Egy másodpercre nem ül le a cselekmény, a dialógusok lényegretörőek, az akciók olyan vérprofin koreografáltak, erőszakosak, kőkemények amennyire a 18-as korhatár engedi, szakszerűen vannak csavarva a történetszálak, a kölcsönös bosszúk, szembenállások iszonyat jók, az érzelmes pillanatok bevonják az embert.
Számomra igazi szívem csücske ez a zseniális széria, amit szavakkal nem is tudok igazán kifejezni mennyire istentelen jól esett újra ledarálni. És az a legszebb az egészben, hogy akár most azonnal neki tudnék állni ismét, sorban mind a 4 évadnak.
Az intenzív, szuper kreatív intro a Methodic Doubt briliáns zenéjével pedig megunhatatlan kategória.