Serge_and_Boots  értékelése

Ez egy nagyon-nagyon bizarr film! Bizarr kérdés vele kapcsolatban, hogy pontosan mi is ő – műfajában, stílusában, mondanivalójában, egyáltalán létében pontosan mit is akar kifejezni, elérni, jelképezni. Önmagában tán esszéket lehetne írni a benne felhasznált kultúrtörténeti, szubkulturális és társadalmi utalásokból, de arról is, mennyire bravúrosan csinált Walter Hill még egy ilyen, látszólag egyszerre lehetetlen, totálisan elszállt és banális sztoriból is jót. Na jó, nem okvetlen jót, de minimum érdekeset…

Azt hiszem, ez a mozi egyébként egy fantasy. Bővebben talán egy szatirikus fantasy, ami megelőlegezi Tarantinót és Rodriguezt, merít kicsit a Mad Maxből, a westernek világából, az ötvenes évek legendás esztétikájának, szubkultúrájának, életérzésének vegyesvágottjából. Megint csak felmerül itt valamiféle végtelenség: oldalakon keresztül lehetne írni azoknak a filmeknek a listáját, amiket így vagy úgy egy röpke idézet erejéig felismerni vélünk ebben a moziban.
Az összkép pedig ennek megfelelően totális katyvasz, őrület, egy merő agymenés: valamiféle vadnyugati törvények szerint elvadult amerikai nagyvárosi miliőben vagyunk, ahol motoros banda terrorizálja a lakosságot. Dübörög a szintipop és a rockabilly, egymást érik az Elvis-sérós fickók és a tupír- meg lakktengerben fuldokló lányok, idő, tér, dimenziók mosódnak itt össze, akár egy lázálomban, és akkor megjelenik a színen Michael Paré, akivel kapcsolatban az volt az első gondolatom: ezt a fickót még Hill sem fogja megmenteni!
Ehhez képest tartottam ott a film körülbelül 20. percében, hogy itt Paré sem fogja elrontani az összképet, ezt a drogos látomást ugyanis képtelenség olyan fordulattal vagy adalékkal megtoldani, ami érdemben tovább tágítaná, bármilyen irányba elhúzná a megítélését. Munkálkodik bennem egy nagy adag értetlenség, azonban ha próbálom a dolgokat a legegyszerűbb végükön megfogni, akkor ez a nyolcvanas/ötvenes évekbe helyezett vadnyugati kaland tulajdonképpen működik. Nem feltétlenül érzem azt, hogy Dafoe például hülyét csinálna magából. Azt sem, hogy Lane mindenkit kifektető aurája mondvacsinált és hiteltelen lenne. Főleg nem, hogy Parénak ne állna jól ez a helyzet – a filmográfiája során filmről filmre átmentett csendes hős típuskarakterek közül talán még itt a legtalpraesettebb, egyszerűen mert itt új dimenziói nyílnak a rossznak és a jónak, a csapnivalónak és a kiválónak. Az öntörvényűsége bámulatos módon új platformra emeli a filmet, nem tudunk vele mit kezdeni, de egy idő után megfejteni sem akarjuk már. Vagy élvezzük, vagy kikapcsoljuk…

Nem tudom, mi lehetne a végső verdikt esetében. Elborult kortalansága ellenére azért érezni vélem, hogy van benne egy nagyon tömény nyolcvanas évek érzés, ami mai szemmel visszanézve a filmek 90 százalékának nem tesz nagyon jót – neki sem. Paré korlátai mindig is megvoltak, itt is nyugodtan beláthatjuk, hogy Hill hagyományosan remek castingjaihoz képest ő egy bevállalós és kockázatos húzás volt. El tudom azonban hinni, hogy sokak számára ez a film masszívan kultikus és legendás, és bizonyos értelemben a benne látható őrültség tényleg erre predesztinálja: hogy kis létszámú közönségnek legyen nagyon fontos filmélménye.
Úgy hatos, hogy négytől a nyolcig terjedő skálán rengeteg osztályzatot reálisnak tartanék esetében. Hogy ajánlom-e? Igen, mert tényleg látni kell ahhoz, hogy elhiggyük.