LoneWolf  értékelése

1. évad:
Oda vagyok, meg vissza. Egy langyos limonádéra számítottam, de „öregségemre” úgy tűnik, hogy menthetetlenül elérzékenyültem, mert engem kilóra megvett magának ez a sorozat. Terítékre kerül itt rengeteg kemény téma, mint a halál utáni gyász, a PTSD, több különböző szemszögből megközelített / problémás szülő-gyermek viszony, a társfüggés, és még sorolhatnám, mégis képes még ilyenek mellett is rendszeresen megnevettetni, hisz jól megírt és imádnivaló karakterekkel van megpakolva. Tagadhatatlanul követi a mai trendeket, így kellően diverz, itt ez mégsem zavar, mert egyrészt nincs túltolva, másfelől pedig olyan emberi, sebezhető, és magával ragadó módon idióta ez az egész közeg, hogy még szívesen élnék is köztük. Így kell ezt élvezhetően csinálni, nem pedig Netflix stílusban non-stop leerőszakolni az ember torkán! Gyönyörű összhangban van a humora az érzelmi bombáival, ráadásul kb. minden részbe sikerült csempészni valami hangulatos betétdalt, melyekből több is a lejátszási listáimon landolt.
Vicces egyébként, hogy simán lezárhatták volna itt a szériát, szóval kíváncsian várom, hogy mivel készülnek a folytatásra, ami remélhetőleg tudja majd tartani az eddigi színvonalat, mert ezzel asszem új kedvencet avattam, és nem szeretném, ha később a süllyesztőben végezné.
2. évad:
Hihetetlen, de továbbra is tartja a szintet. Lényegében összes karaktere imádnivaló, lökött és lelkileg meggyötört, miáltal folyamatosan együtt tudok velük érezni, akár sírnak, akár nevetnek. A HIMYM óta hiányzott egy hasonló komfortsorozat az életemből, szóval örülök, hogy ezzel az évaddal még nem kellett elköszönnünk ettől a kis társaságtól. Csak ajánlani tudom.